PASSO

Kerékpártúra 2006

Az első út a Dolomitokba! Rövid beszámoló

2006 augusztusában határoztam el először az észak-itáliai tekerést. A pontos célt nem gondoltam ki előre, de úgy éreztem Velence igazán festői célpont lehetne.

Korán reggel gurultam ki túrázásra hangolt Magellán Crux-ommal a bajai vasútállomásra, ahonnan rövid vonatozás után Máza nevű faluba érkeztem a Mecsek északi lejtőihez. Innen indult a túra tulajdonképpen, ekkor még nem sejtettem, hogy a túrát szinte teljes egészében a hegyvidéki tájak fogják befolyásolni. Vékényben ittam egy kávét a helyi kocsmában, aztán megkezdtem a kaptatót a Mecsekre.

Pécsre legurulván az RP-Outdoor üzletbe tekertem, mert néhány gázpalackot akartam szerezni a gázfőzőmhöz. Ezután pedig az Ormánság felé fordítottam a kormányt. Az este Barcs előtt kezdett leszállni, ahol egy általános iskolás gyerekekből álló biciklis csoportba botlottam, majd velük együtt tekertem néhány km-t. Ezalatt annyira összecimboráltam a tanárral, hogy meghívott a szállásukra, hogy aludjak ott. Így is tettem, az éjszakát Drávatamásiban a Duna-Dráva Nemzeti Park fogadóháza mellett sátorozva töltöttem. Már éjszaka esni kezdett...

2. nap:

...ami reggelre sem akart elállni, így kénytelen-kelletlen összepakoltam a vizes sátrat, majd útnak indultam. Barcson pénzt váltottam (horvát Kunát, szlovén Tolárt és Eurot szereztem be).

Az út hol elálló, hol ismét rákezdő esőben folytatódott a magyar-horvát határig, Berzencéig, ahol úgy tűnt abbahagyja. A határellenőrzéskor ért utol egy srác országúti bringával, kevés cuccal. Összehaverkodtunk, kiderült, hogy Tibornak hívják és közös ismerősünk is van. Mivel a horvát tengerpart felé igyekezett a haverjaihoz, egy ideig mindenképpen közös volt az útvonal, úgyhogy együtt folytattuk a túrát. Jókat beszélgettünk, megosztottuk egymással biciklis tapasztalatainkat. Egy idő után ismét szakadni kezdett az eső, és elérkezett az a pont is, amikor elváltak útjaink.

Kezdett esteledni, éjszakázó hely után kellett nézni. Egy kukoricatábla mellett találtam meg az ideális helyet (az augusztusi vadkempingek az akkorra nagyon magasra megnövő kukorica miatt egyszerűbbek, mint a június-júliusiak).

3. nap:

Reggel egy darabig sütött a nap, miközben le-föl tekertem a szlovén határ felé. Aztán eleredt az eső, de nem tartott sokáig, ismét kiderült az ég. Egy helyen eltévedtem, mert kiderült, hogy néhány km-en belül két ugyanolyan nevű falu is van, és nem a számomra jobbik felé vettem az irányt először...

Egy hosszú és meredek lejtő vezetett a határra, ahol a horvát határőr közölte, hogy ez nem nemzetközi határátkelő, csak a szlovén-horvát állampolgárok kelhetnek ott át. A nemzetközi néhány km-el odébb volt, amihez viszont fel kellett volna megint tekernem, értékes időt és energiát pazarolva. Ezt ki is fejtettem a határőrnek, aki biztosított róla, hogy felőle ugyan rendben van, de a szlovén kollega a túloldalon biztosan nem fog átengedni. De javasolta, hogy menjek át és kérdezzem meg. Nos, a szlovén „kollega" fel sem állt a székéből, csak odabiccentett. Mondtam neki: oké, de magyar vagyok. Erre ő jó utat kívánt, majd fordult is vissza az újságjához...

Kellemes napsütésben tekertem estéig, ahol egy kis földúton begurultam az erdőbe és tábort vertem. Éjszaka megint esni kezdett.

4. nap:

Ezúttal reggelre elállt.

Egyre magasabbak lettek a hegyek, egyre hosszabbak lettek a kaptatók. Nem is bántam annyira, a táj csodaszép volt. Viszont a fellegek új erőt gyűjtöttek, következett egy néhány órás kis kellemes vihar!

Ennek elmúltával kiderült az ég, kisütött a nap. Folytattam az utamat. Nagyszerű utak, kis falvak között tekertem. Estére felkanyarodtam egy helyen egy olyan útra, ami burkolatlan volt, de a térképem szerint átvezetett az utamat álló hegységen, és jelentős rövidítést jelentett. Bevállaltam. Az éjszakát is emellett az út mellet töltöttem, igazi vadregényes, elhagyatott tájon.

Éjszaka dörgés-villámlás, hatalmas vihar csapott le a hegyekre. Órákon át szakadt. A sátrat a köves talaj miatt alig tudtam kifeszíteni, így már nem csak a medvék miatt kellett aggódnom...

5. nap:

Reggelre elvonultak a felhők, de a levegő nagyon párás és hűvös volt. Elképesztő volt az út! Fenyők, tőzegmohalápok és páfrányok között kanyargott egy ideig felfelé, aztán megkezdődött a gurulás. A hegység túloldalán sütött ki a nap (ugyanis szinte még hajnalban indultam útnak), a völgyben, messze alattam páratenger hömpölygött! Ebbe belegurulva az orromig sem láttam.

Hamarosan nagyon meleg lett. Délutánra vettem észre a tengert, de egy ideig még a hegyek között tekertem a horvát határig, aztán kigurultam a tengerpartra Piran-nál. A parton visszafelé vettem az irányt. Strunjan-ban egy kempingben éjszakáztam.

6. nap:

Korán reggel indultam. A határt óriási kocsisor mellett gurulva léptem át. Kezdett elegem lenni a „tengerparti turisták"-ból. Triestben igazi olasz mentalitású nagyvárosi közlekedés fogadott, igyekeztem túlélni. Kitekertem a kikötő felé, aztán el is hagytam a várost a tengerpartot követve. Egy darabig nagyon szép volt az út, bár néha szemerkélni kezdett az eső, egyáltalán nem zavart, mert különben a hőmérséklet kellemes volt.

Aztán Monfalcone után a táj unalmassá vált és leginkább a tengerpart felé igyekvő turisták határozták meg a hangulatot. Elegem is lett, felhagytam a velencei tervvel, Portogruaro-nál Oderzo felé kanyarodtam, elhatároztam, hogy a Dolomitok lesz a célpont!

Nagyjából ekkor esteledett rám, de sokáig kellett keresni a táborhelyet. Végül nem is találtam túlságosan ideális rejtekhelyet, egy töltésoldalba állítottam fel a sátrat, és úgy határoztam, hogy még sötétben fel fogok kelni, nehogy észrevegyenek hajnalban.

7. nap:

Sikerült a korai kelés, ennek egyébként a nagy melegben is hasznát láttam: mire tényleg forróság lett, addigra már magam mögött hagytam egy rakás kilométert...

Egyre közelebb lettek a hegyek! Kisebb emelkedők-lejtők után Feltre-be érkeztem. Innen Aune felé gondoltam a továbbjutást, meg is kérdeztem egy fickót a városban, hogy merre kell menni. Kézzel-lábbal elmagyarázta és még azt is hozzátette jelbeszéddel, hogy ő nem arra menne, mert nagyon meredek. Jelbeszéddel válaszoltam, hogy nem érdekel...

Nos, tényleg meredek volt, de a Croce d'Aune hágóra felérve 1011 m-en voltam, kiváló kilátás nyílt a Dolomitokra, úgyhogy semmiképpen nem bántam meg! Ekkor tudtam meg, hogy Tullio Campagnolo mester emlékműve is itt van, szinte könnybe lábadt a szemem. Nagyon szép emlékmű!

Guruláskor konstatálnom kellett, hogy a meredek lejtőkön bizony a felnifék rendesen felmelegíti a felniket. Ráspricceltem egy kis vizet egy pihenőben a hátsó kerékre, azonnal elsistergett az egész! Elhatároztam, hogy ésszel fogok ezentúl gurulni.

Gurulás a Croce d'Aune-ról

A völgybe leérve jobbra fordultam, irány a Dolomitok! Néhány alagút következett, meg kellett tapasztalnom a magashegyi alagutak mikéntjét-hogyanját biciklis szempontból. Mezzano-ban egy kempingben töltöttem az éjszakát, ahol a befizetett összegben benne volt az esti „bográcsozás" is, a kemping lakóit vendégül látták egy pasta-ra (mi másra?). Négy tányérral ettem, főleg a picanti-verzióból, amivel nagy tiszteletet vívtam ki a helybéliek körében...

Este esett egy kicsit az eső, de nem volt vészes.

8. nap:

Szokásomhoz híven korán keltem, összepakoltam és elindultam. Fiera di Primiero-nál jobbra fordultam, megindult az út felfelé!

Ez a szakasz néhány jó kis szerpentin után a Passo di Cereda nevű hágónál érte el a legmagasabb pontját 1369 méteren, de aztán egy rövid gurulás után ismét emelkedni kezdett az út és felment megint egészen 1299m magasra a Forcella Aurine-ra. Erről nagyon jót gurultam lefelé Agordo-ba.

Agordo-ban észak felé fordultam a völgyben. Ahogy felfelé tekertem, egyre inkább meghatározóvá vált a Monte Civetta nevű hegy „uralma" a tájon! Alleghe mellett egy hangulatos tó partján tekertem végig, aztán Caprile-ben jobbra fordultam, hogy ismét szerpentines kaptatón menjek egyre magasabbra. Fantasztikus volt a kilátás a Civettára!

Az út egyszer csak úgy fordult, hogy valami elképesztő tér nyílt meg előttem a völgyben, hihetetlen rálátással a Monte Pelmo-ra. Az út ezen szakasza Colle Santa Luciánál „tetőzött" 1443 méteren, nagyon szép volt a falu! Innen legurulva egy pillanatig elfogott a kísértés, hogy feltekerjek a Passo Giau nevű hágóra 2236m magasra, de aztán a Passo Staulanza felé fordultam (ez végül olyan hiányérzetet produkált, hogy hozzájárult a következő évi hatnapos túrámhoz is valamelyest!).

Colle Santa Lucia és háttérben jobbra a Pelmo 

Kellemes emelkedő vezetett a Staulanzára, 1773m-re. Ekkor tulajdonképpen rekordot döntöttem, ez volt a legmagasabb pont amire valaha feltekertem (az előző évi erdélyi túra 1678 méterét szárnyaltam túl a Pasul Tartarau-n). A hágó a Pelmo „árnyékában" található, azt hiszem azóta is ez a hegy az egyik kedvencem az egész Alpokban!

Útban a Passo Staulanzára. A tájat a Pelmo uralja...

Hosszú gurulás következett, már esteledett is. Úgy határoztam, hogy egy kellemes és olcsó kempingben éjszakázom Forno di Zoldo mellett. Lefekvés előtt a kempinglakókkal kőszáli kecskéket nézegettünk a hegyoldalban.

9. nap:

Reggel Longarone-ig gurultam, aztán felfelé indultam ismét egy szűk, sziklás völgyben. Már messze is látszott egy hatalmas duzzasztógát a völgyben, de mikor odaértem, akkor láttam, hogy ahol víznek kéne lennie, ott dombok vannak! Ekkor azonnal eszembe jutott, hogy a legnagyobb duzzasztógát-szerencsétlenség helyszínén járok, ami valaha is történt a történelem folyamán! Néhány hónappal az út előtt láttam róla egy filmet. Az egész hegyoldal belecsúszott a tározóba 1963 októberének egy éjszakáján, a kizúduló víz pedig leszáguldott a völgyben és kétezer ember halt meg egy szemvillanás alatt! Egy egész város vált a föld színével egyenlővé! A tragédia helyszínén egy kis kápolna emlékeztetett a szerencsétlenségre, de a környező hegyek is eleven emléket állítottak (hatalmas foltokban hiányzott a hegyoldal mindenhol!). Döbbenetes, hogy maga a duzzasztógát sértetlen maradt.

Kis nézelődés után még egy ideig felfelé mentem egészen a Passo S. Osvaldo nevű kis hágóba 827m magasra, aztán hosszú gurulás következett a völgyben lefelé egészen a tengerparti síkságig, Maniago-ba. Közben átszáguldottam egy 4 km-es alagúton is.

A síkon nagy meleg fogadott, ebben tekeregtem tovább. Spilimbergo-ban egy kis folyadékot és édességet vettem magamhoz, aztán mentem tovább. Néhány km után balra kanyarodtam, ismét a hegyek felé!

Kis utakon, apró falvakon keresztül emelkedtem ismét 870m magasra a Passo Tanamea-ra a Júliai Alpokban. Átmentem az olasz-szlovén határon (ekkor még volt ellenőrzés!), aztán megint emelkedni kezdett az út. Ekkor már nagyon esteledett, úgyhogy egy sziklás úton bekanyarodtam, és ott töltöttem az éjszakát. A lemenő nap fénye megvillant a Triglav csúcsán.

10. nap:

Korán keltem, de kiderült, hogy nem kellett volna. Úgyanis néhány száz méter tekerés után jött a szlovén határ, ami csak 7-kor nyitott. Ezek szerint az éjszakát a senkiföldjén töltöttem...

Vártam a határ nyitásáig, aztán legurultam Szlovéniába. A völgyben egy darabig délnek tekertem az Isonzo mentén, aztán Tolmin-nál keletnek fordultam. Nagyszerű tájon, emelkedők-lejtők végtelen során át tekeregtem egy kis hágó felé, amit aztán nem sikerült elérnem... Ugyanis le volt zárva az út, másfelé tereltek. Jóval nagyobb kaptatón jóval magasabbra kellett végül is feltekernem, de hát van ilyen...

Legurultam Cerkno-ba, ahol megint kaptató következett egy hágóba, amit Kladje-nak hívtak és 787m magas volt. Viszont innen nagyon hosszú gurulás következett Skofja Lokába. Itt Kamniknak vettem az irányt, estig oda is értem. A város szélén, a Kamniki Alpok alatt jó kis kemping kínálta magát elég olcsón. Itt egy fiatal magyar párral is találkoztam, akik az első világháború nevezetes helyszíneit járták végig.

11. nap:

Másnap egy alacsony hágó (Kozjak, 658m) után Celje felé kerekeztem. A város után a dombok közötti kis utakon haladtam Poljcane felé. Ettől a falutól ismét kellemes dombvidéki szakasz következett Ptuj-ba a Dráva partjára. Itt egy kicsit kavarogtam, de aztán megtaláltam azt az utat, amit kinéztem magamnak a térképen: apró falvak közötti kis utacska Ljutomer felé. Ljutomer-be már nem értem el, a dombok között töltöttem az éjszakát egy kukoricaföld által nyújtott takarásban.

12. nap:

Reggel Ljutomerben kis bevásárlást csaptam, aztán továbbtekertem Razkrisje felé, ahol átkeltem ismét Horvátországba. Itt kis falvakon keresztül haladtam a letenyei határátkelőig. Délutánra Nagykanizsára értem, ahol vonatra szálltam. Este már Baján hajtottam álomra a fejem.

Megjegyzés: a szlovéniai hazaút Skofja Loka-Kamnik-Celje-Poljcane-Ptuj-Ljutomer vonala annyira bevált, hogy elhatároztam, ez lesz az egyik „hazatérő főútvonalam". (lásd: későbbi biciklitúrák)

Ezen az úton ugyan még nem tekertem annyira magasra, de ekkor alakult ki a nagy hegyekkel és magas hágókkal kapcsolatos rajongásom!

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat