Kerékpártúra 2007.

Törökország 1. rész:

Már egy ideje érlelődött bennem ez a törökországi túra, bár pontosan nem tudnám megmondani, hogy az eredeti tervek mikorra is nyúltak vissza. Mindenesetre 2007-re érett meg annyira a gyümölcse a tervezgetésnek, hogy el is indultam. Jó kondiban voltam, ebben az évben már volt is egy külföldi túrám a Dolomitokba, sokat tekertem egyébként is, tudtam mire vagyok képes.

Az eredeti ötlet sokat módosult, mire a kész túraútvonal összeállt. Júliusban utaztam fel Veszprémből Budapestre, hogy a vonatjegyet megvegyem szeptember eleji indulással Isztambulba a Transzbalkán Expresszre.

Nagyon nehéz volt a cuccok összekészítése, hiszen meglehetősen összetett túrát terveztem: nagyrészt kerékpártúra, de bizonyos helyeken - amúgy pihenésképpen - gyalogtúrára is sor került volna a tervek szerint, méghozzá igen nagy magasságokba szándékoztam felmászni. Ennek megfelelően mind előre, mind hátra igen megrakott csomagok kerültek. Persze, mivel a vonaton hivatalosan nem lehetett biciklit szállítani, ezért erre is külön stratégiát kellett kitalálnom: az oldaltáskák egy hatalmas táskába lettek rakva, míg a szétszedett kerékpár egy másikba. Így máris megfeleltem a szabályoknak.

1. - 2. nap:

Nem akarom ecsetelni, milyen nehéz volt a vonatút már Veszprémből Budapestre is ezekkel a hatalmas csomagokkal. Szerencsére a Keletiben egy fickó segített a cuccokat átvinni ahhoz a vágányhoz, ahonnan a Transzbalkán indult. Alig fértem el a kabinban, de szerencsére más nem volt benn, egyedül utazhattam. Ez nyilván a szeptemberi időpontnak is köszönhető volt.

Senkinek ne legyenek illúziói: az expressz tulajdonképpen csak egy vagon volt, amit egyik vonatról csatoltak a másikra, volt egy hely Romániában, ahol 3 órát állt az egy szál vagon a semmi közepén egy másik vonatra várva. A román-bolgár határon már megmutatkozott a kelet-európai mentalitás, a román vámos meg akart büntetni, mert szerinte túl sokmindent szállítok. Nagyon határozottan küldtem el a francba, bár egy percre sem volt kétségem afelől, hogy rizikót vállalok, de nem jött vissza, a vonat tovább indult. Aztán egy részeg bolgár kalauz tette ugyanezt, de ő az éjszaka vonatra szállt katona kísérőket (nesze neked Európa...) is segítségül hívta. Először határozottan állította, hogy a büntetés 10 euro, de aztán érdekes módon öt perc múlva már csak 5 euro volt, aztán amikor kifizettem, a számla másolatát adta, nem az eredetit, ahogy kellett volna. Szóval kétség sem férhetett ahhoz: átverés és lenyúlás volt...

Transzbalkán "Expressz"

3. nap:

A török határon (az éjszaka közepén) le kellett szállni a vonatról vízumot venni. Ez rendben meg is történt minden probléma nélkül. Napfelkelte után egy török kalauz is látogatását tette a kabinomban, érdeklődve hallgatta a túrám terveit, nagyon sok sikert kívánt. Úgy tűnt, a román-bolgár sötétség után csak kisütött az értelem és kultúra napja: nem várt helyen, Törökországban...

Délelőtt érkezett a vonat Isztambulba. Leszálltam a vasútállomáson a sok cuccommal, először nem tudtam mi tévő legyek, mert a Vangölü Expressz Isztambul ázsiai oldaláról indult tovább túrám választott kiindulópontjához: Tatvanba. Először arra gondoltam, hogy egy taxiba szállok és kényelmesen átautózom a Gibraltári-szoroson a másik kontinensre, de a tarifa kissé elbizonytalanított. Ezért stratégiát váltottam: összeszereltem a biciklit egy negyed óra alatt (otthon begyakoroltam!), felraktam rá az oldaltáskákat és a kikötő felé vettem az irányt, hiszen Jules Verne-től Rejtő Jenőig mindenki megírta már: ott dől el minden fontos dolog. Óvatosan gurultam lefelé a tengerpartra, mert az első féket (ami tárcsafék volt) nem volt kedvem és időm sebtiben összerakni, ezért egyelőre csak egy fékkel rendelkeztem még.

Az, hogy a kikötő milyen fontos szereppel bírt, már messziről látszott. Emberi forgatag, horgászok, árusok egyszerű hétköznapi emberek kavalkádja, igazi keleti hangulat fogadott. Hamar kiderült az is, hogy számtalan hajó indul át a szoroson Ázsiába, ráadásul a taxisok által kínált ár töredékébe került a jegy. Az egyik hajóra én is felszálltam biciklimmel, utazás közben összehaverkodtam egy laza török fickóval, aki különféle tippekkel látott el utazásomhoz. A túloldalon még színesebb hangulat fogadott. Ez már igazán a Kelet volt...

A kikötőben

Én is csodálkoztam azon, milyen hamar megtaláltam az ázsiai oldal főpályaudvarát. Kulturált és tiszta volt, a jegyeladók beszéltek angolul. Esküszöm, hogy a MÁV csak szeretne ott tartani, ahol a török vasúttársaság! Az is megoldódott, amitől a leginkább tartottam: a bicikliszállítás. Kiderült, hogy magától értetődően lehet szállítani a vonaton egy külön őrzött vagonban, ráadásul olcsón. Nagy kő esett le a szívemről, hiszen még majdnem két napnyi vonatút állt előttem. Késő délután indult a vonat, addig még volt néhány órám, ezért tekertem egyet addig a Márvány-tenger partján.

Pályaudvar Isztambul ázsiai oldalán

Időben visszatértem a pályaudvarra, ahol felraktam a „raktárvagonra" a biciklim, én meg elfoglaltam kabinomat. Csakhamar elindultunk. Órákba telt, mire elhagytuk Isztambult. Irtózatosan nagy, leírhatatlanul hatalmas az a város...

4. nap:

Egész nap kabinomban pihengettem, az ablakon keresztül figyelgettem a tájat, ami egyre kietlenebb lett, ahogyan kelet felé haladtunk. Egyedül Kayseri-nél mutattam heveny érdeklődést, mert innen látszott az Erciyes nevű hatalmas vulkán, amire visszafelé jövet - a tervek szerint - fel akartam mászni. Irtózatos volt a forróság nap közben.

Kilátás a Vangölü Express leghátsó vagonjából

5. nap:

Már egészen korán felkeltem, nem bírtam aludni. Tudtam, hogy órákon belül megkezdődik a túra. A vonat olyan kietlen tájon haladt végig, ami szinte sivatagnak volt nevezhető. A forróság szintén azt juttatta az eszembe. Aztán hegyek tűntek fel, majd dél körül házak: Tatvan külvárosa. Koszos gyerekek szaladtak a vonat felé, közben köveket hajigáltak. Ez nem volt túlontúl szimpatikus...

A vonat csakhamar megállt. Tatvan vasútállomására érkeztünk. Leszálltam, aztán a kerékpáromat is lecibáltam a vagonból. Árnyékba húzódtam, miközben a vonatról leszálló emberek szépen eloszlottak, csak néhányan maradtak a közelben. Ezek élénk érdeklődéssel figyelték, ahogyan elővettem a szerszámokat, a féktárcsát és csendben szerelni kezdtem a precíz beállítást igénylő tárcsaféket. Két rendőr jött közelebb, de aztán szemlátomást meggondolták magukat, visszahúzódtak az épületbe. Lassan befejezni készültem a kényes műveletet, amikor hirtelen árnyék vetült rám. Felnéztem. Egy osztagnyi állig felfegyverzett katona állt körbe...

Egy pillanatra - bevallom őszintén - megemelkedett az adrenalinszintem. Egyikük, egy fiatal, értelmes kinézetű srác egészen közel lépett hozzám, és közölte: néhány kérdést kell feltenniük. Biccentettem, hogy felőlem rendben. Megnézték az útlevelem, aztán kérdéseket kezdtek feltenni útirányommal kapcsolatban. Mivel a kormánytáskába már be volt készítve egy jó térkép, ezért azon kezdtem mutogatni: a Van-tó és az iraki határ közötti hatalmas hegységben vezető utakat mutattam meg először. „Nem, oda nem mehetsz!" - volt a határozott válasz. Visszahőköltem. Mutattam még egy változatot, de a válasz megintcsak ugyanaz volt. Azután a tótól északra fekvő útra mutattam. „Az rendben van!" - mondta a katona. Indulni készültek, de odaszóltam az egyiküknek: „miért nem mehetek arra?" Odaszólt valamit a többieknek törökül, aztán hozzám fordult: „Nem beszélünk angolul!" - közölte hibátlan angolsággal, aztán elvonultak. Ekkor vettem észre, hogy az előbb látott rendőrök szinte rémülten kucorodnak az állomás épületében és onnan figyelgetnek kifelé. Ahogy a katonák elmentek, kijöttek hozzám és beszélgetni próbáltak. Kedvesek voltak. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy itt valami hatalmas titok lappang. Valami titok, amit minden itteni tud, csak én nem tudhatok...

Folyt. köv.

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2007 Törökország 1. rész
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat