PASSO

Kerékpártúra 2007

A számomra „legendás" hatnapos túra. Másodszor a Dolomitokban

Erről a túráról már szóltam néhány szót a „Technika ördögéről 1." című fejezetben. Méghozzá azért, mert a több szempontból is érdekes utazás a technika oldaláról nézve is időtállónak bizonyult: ekkor fogalmazódott meg bennem, milyennek is kell lennie annak a kerékpárnak, ami számomra ideális egy magashegyek közé tervezett aszfaltutas túrára.

Hol is kezdjem? Akkoriban Veszprémben laktam, az RP-Outdoor túraboltban dolgoztam Zoli cimborámmal. Azon a héten szombatra be volt tervezve a Duna Maraton, így csütörtöktől keddig tartó „szabadságot" beszéltünk meg, ami részben a rákészülésnek és a verseny utáni pihenésnek, részben sajátságos munkaidő-beosztásunknak is tulajdonítható volt (mivel kétnaponta váltottuk egymást, ha két napos „eltávot" akartunk, akkor rögtön a nyakunkba hullhatott akár 6 is! A másikunk dolgozott akkor, viszont aztán következő alkalommal cseréltünk).

Viszont az utolsó munkanapomon, szerda estére elegem lett az emberekből, így a szombati maraton embertömege is taszítani kezdett. Túrázni vágytam inkább, ráadásul hegyek közé! Elhatároztam, hogy mivel nem jártam még az Őrségben biciklivel, inkább elmegyek oda erre a hat napra, és közben lehetőségem van arra is, hogy Szlovéniába és Ausztriába átgurulva igazi hegyeket is lássak.

De azért úgy döntöttem bonyolítok még egy kicsit: országúti géppel megyek, de kicserélem a kormányát egyenesre, a fogaskoszorút és a hátsó váltót pedig a mountain bike-oknál megszokott alkatrészekre, hogy jobb legyen az áttételtartományom (eredetileg 12-26-os országúti fogaskoszorú volt fenn, ami országúti edzéseknél teljesen megfelelő az 52-39-es hajtóműhöz, de úgy véltem, hogy túl erős volna egy túrához. Így 11-34-eset kapott LX hátsó váltóval, mivel az eredetileg rajta lévő országúti váltó nem bírta volna az ekkora áttételkülönbséget! Mielőtt még bárki csodálkozna, mindig tartok otthon egy doboznyi alkatrész, régit-újat egyaránt, szóval volt miből válogatni...). Ezen kívül egy kis csomagtartóval tuningoltam „vadiúj" túragépemet, amire nem sok mindent szerettem volna tenni, ezért a sátramnak csak a külsejét vittem magammal (amit külön is fel lehetett állítani, bár ekkor a fűben kell aludni, viszont sokkal kisebb és könnyebb), ezen kívül egy kis hálózsákot, némi ruhát, kaját és a kis gázfőzőmet vittem el. Hogy minden elférjen, egy kis biciklis hátizsákot is be kellett vetnem. A szerelés hajnali 3-ig tartott, mivel természetesen nem olyan egyszerű egy szinte kompletten új váltórendszert beiktatni, a bowdeneket is cserélni kellett. Szóval néhány órát aludtam csak.

1. nap (június 21.):

Persze az, hogy most kezdem az első napot, csak szimbolikus, mert a szerelés éjfél utáni része is már a túra első napjához tartozott

Kora reggel, még szinte hajnalban gurultam le a pályaudvarra, hogy vonattal közelítsem meg Szentgotthárdot, túrám tervezett kiindulópontját. Szombathelyi átszállással viszonylag korán meg is érkeztem. Elkezdődött a túra.

Mali Ironman "expedíciós változata" a Szentgotthárd felé tartó vonaton

Rövid bolyongás után megtaláltam a kis utat Felsőszölnök felé. Hangulatos őrségi tájon, lankás emelkedők között, dimbes-dombos vidéken indult meg utazásom, amiről akkor még nem sejtettem, hogy milyen hosszú lesz. Felsőszölnökön ittam egy kávét a kocsmában, aztán folytattam az utat. Rövidesen nagyon meredek emelkedő kezdődött a határ irányába, előrevetítette a szenvedéseimet a nagyobb emelkedőkön: a 39-34-es legkönnyebb áttétel is nagyon erősnek bizonyult. A határon átkelve hasonló tájon folytatódott az út, a dombok egy kicsit magasabbak lettek azért. Úgy terveztem, hogy tekergek egy kicsit Szlovéniában estig, tábort bontok valahol, aztán másnap folytatom Szlovéniában vagy átkelek Ausztriába, vagy mindkettő...

Az R7-es kerékpár-túraútvonalon, Szlovéniában

Végül is a határ mentén egy átkelőhöz értem rövidesen, így hirtelen ötlettől vezérelve átkeltem Ausztriába, Bad Radkersburgba. Tetszett az osztrák határőr reakciója, amikor meglátott: unottan felnézett a magazinjából, aztán az állát felemelve jelezte, hogy őt nem érdekli, menjek...

Ausztriában folytattam tovább tehát, úgy döntöttem, megyek nyugatnak, amíg csak lehet. Az első komolyabb megállómat hosszú kilométerekkel később egy buszmegállóban ejtettem meg, Ehrenhausenben, ugyanis szakadni kezdett az eső. Míg vártam, főztem egy kávét és elfogyasztottam némi harapnivalót is. A vihar után kellemesen kisütött a nap, elindultam. Hamarosan nagyobb emelkedők kezdődtek, a hegyoldalakban szőlősorokat pillantottam meg. Ez már bizony hegység volt, a dombokat messze magam mögött hagytam.

Eibiswaldnál döntenem kellett, hogy visszafordulok-e Szlovénia felé, de én végül úgy döntöttem, folytatom az utat nyugatnak, hiszen ez még csak az első nap. Bőven van időm.

Nagy hegyek kezdődtek, az út is masszívan felfelé indult, egyre meredekebb lett. Soboth-nál már 1500m-es hegyek között voltam, az út csak nem akart lefelé váltani. Sőt, egyre meredekebb lett. A térképen is észre kellett vennem, hogy egy név nélküli hágóig emelkedik az út, egészen 1345m magasságig (ezért nem is vettem észre korábban, név nélkül csak egy magassági pont volt a térképen)! Estébe hajlott már az idő, mikorra felértem. Fantasztikus látvány fogadott: mindenfelé nagy hegyek! Nesze neked őrségi túra! Megtapasztaltam az előnyét egy június végi túrának: a leghosszabb nappalok ezidőtájt vannak az évben. Volt még egy kis időm a sötétedésig.

Esti panoráma a Lavamünd fölötti hágóból (ugyan a térkép nem jelölte, de a hágó neve: Koglereck)

Félelmetes, hosszú és rendkívül gyors gurulás után érkeztem Lavamündbe. Ekkor ismét dönthettem arról, hogy átkanyarodok-e Szlovéniába, de végül a nyugati irány mellett maradtam. Tekertem még néhány km-t, aztán Neuhausnál már nagyon sürgős lett az éjszakázóhely megtalálása. Egy meredek partfalon felkapaszkodva néhány négyzetméternyi helyet találtam egy szinte sziklafal-szerű hegyoldal tövében a fák között. Ide állítottam fel a sátram külsejét, majd az avarba tettem a polifoamot és bebújtam a hálózsákba, ettem is néhány falatot. Éreztem azt, hogy keveset aludtam előző este: fáradt voltam. Ennek ellenére szégyelltem, hogy csak 155 km-t mentem, de tény, hogy a reggeli vonatozás miatt később is kezdtem neki a biciklizésnek...

Éjszaka rájöttem arra, hogy veszélyeket rejt az effajta táborhely: a néha-néha leguruló kövek egyike-másika néhány méterre is megközelítette a sátrat. Az eső is szemerkélt egy kicsit, de semmi komoly!

2. nap:

Korán keltem, de azért úgy éreztem, hogy szükséges mértékben kipihentem magam. Neki is lendültem az útnak, ami egyre élvezetesebb hegyvidéki tájak felé vette az irányt.  A Karavankák északi oldalában tekertem végig az úton. Komolyabb emelkedő Wildenstein után jött csak, de a túlontúl kemény 39-34-es áttételt leszámítva nem volt olyan vészes. A túloldalon legurulva is egy völgyben folytattam az utam nyugat felé. Úgy határoztam, hogy elmegyek egészen az olasz határig.

Tekerés a Karavankák északi oldalában, Karintiában

Ez a pont Gailitz-nál következett be. Ekkor átkelhettem volna rögtön Olaszországba is, de én mégis úgy gondoltam: ez még csak a második nap délutánja, bőven van időm. Folytattam tehát nyugatnak egészen Hermagor után néhány km-ig, ahol megint vezetett át egy út Olaszországba egy hágón keresztül. Itt már tényleg elgondolkodtam, egy kicsit megijesztett, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora távolságba jutottam! De aztán mégis nyugat felé fordultam ismét!

Néha álltam csak meg pihenni egy kicsit, egyszer egy kiadós kávét is főztem. Kötschach felé tartva megelőzött egy rendőr, aki egy száz méterrel arrébb lefékezett, kiszállt a kocsiból és leintett. Magyar szokás szerint gondolkodtam, így azt hittem, baj van. Azonban a fickó osztrák rendőr volt, így magától értetődően kulturált és segítőkész (és persze beszélt angolul is): csak azt akarta mondani, hogy két faluval később kanyarodjak le a folyópartra, mert ott valami fantasztikusan szép bicikliút vezet Kötschach-Mauthen felé! Meg is fogadtam a tanácsát, tényleg nagyon jó bicikliút van ott!

Kezdett esteledni, de úgy döntöttem megyek még néhány km-t. Mauthen-ből délnek fordultam, megindult a kapaszkodó a Plöckenpass nevű hágóba. A már fél órája figyelemmel kísért fekete felhők beváltották pesszimista jóslatomat: szakadni kezdett az eső. Bőrig áztam. Egy hegyi alagútban megálltam, csak nem akarózott kimenni az esőre. Elkezdtem kutatni valami éjszakázóhely után, de több próbálkozás is sikertelennek bizonyult. Egyre feljebb tekertem, az szakadó eső mérséklődött egy kicsit, majd elállt. Egy hosszabb alagútnál észrevettem, hogy a hágó sincs már messze, de azért egy kis földúton lefordultam balra. Egy kis hegyi rétre érkeztem, amit ideálisnak tartottam a táborverésre. Nem igazán lelkesedtem az ötletért, hogy a vizes fűbe feküdjek bele, de az újrakezdődő, sőt nagyobb erővel támadó vihar eldöntötte a kérdést. Befeküdtem a hálózsákba, bár azért néha fel kellett kelnem, hogy valami árkot kaparjak az oldalról befolyó víznek. A mennydörgések szinte szüntelenül visszhangoztak hegyek között. Ennek ellenére mély álomba merültem a 193 km után.

3. nap:

Ködös-felhős reggel a Plöckenpass alatti vadkempingemen

Ismét korán keltem. Folytattam az alagútban felfelé az utat. Mivel az eső már nem esett, foglalkozhattam azzal, mennyire iszonyatosan nehéz ezzel a 39-34-es áttétellel akár egy métert is megtenni fölfelé! Próbáltam eltalálni az ideális tempót, de kísérletemnek csakhamar vége lett: megérkeztem az 1357m magas hágóba, ami egyúttal az osztrák-olasz határt is jelentette. Lélegzetelállító gurulás kezdődött az olasz oldalra, rengeteg szerpentinen át! Kisütött a nap is, jó idő volt kilátásban! Gurulás után megálltam egy kis faluban, hogy sajtot vegyek. Aztán ismét emelkedő következett, amikor hirtelen elhatározásból nem keletnek, vissza Magyarországra, hanem ismét nyugatnak fordultam a Dolomitok felé! Egy majdnem ezer méter magas kis hágóból már a Dolomitok hegyeire volt kilátás. A sorsom megpecsételődött, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad még aznap eltekerek az előző évben kihagyott Giau-ra. Abban az esetben ha sikerül - gondolkodtam - még visszaérhetek a maradék három napban Magyarországra a Szlovéniában egy évvel korábban felfedezett úton.

A Plöckenpass szerpentinjei az olasz oldalon

Folytattam tehát a kerékpározást nyugatnak! Kemény emelkedők sora után értem fel Cima Sappadára 1290m magasra, innen pedig hosszan elnyúló gurulás jött. Ugye nem kell ecsetelnem, hogy milyen tájon? Egy 4 km hosszú alagúton is átszáguldottam Auronzo di Cadore előtt. A település után megálltam a fenyőerdőben pihenni egy kicsit. Falatoztam egyet, aztán úgy döntöttem, mivel a keményre fújt 23mm-es gumijaim vesztettek egy kis nyomást az elmúlt napokban, kipróbálom a szén-dioxid patronos „pumpámat". Mivel ekkor avattam fel, egy kicsit túlfújtam a gumikat, szóval eresztenem kellett belőlük, de legalább megtanultam használni a szerkezetet!

Emelkedő Sappadára

Cima Sappada

A pihenő után folytattam az emelkedést. Nagyon sietősre akartam fogni, hogy a tervemet sikerüljön megvalósítani, de a Passo Giau-ig még a Passo Tre Croci nevű hágón is át kellett kelnem, az pedig 1805m magas, tehát semmiképpen nem nevezhető kicsinek! Egyre meredekebbé vált az emelkedő, a kilátás is egyre fantasztikusabb lett. Bár egyfolytában sötét felhők vonultak át, nem esett az eső egy percet sem. A hangulatot javította egy mellettem elhaladó veteránautó-konvoj. Egyik-másik nem bírta az emelkedőt, ezek lerohadtak és vontatót kellett hívni hozzájuk. De a sofőrök és utasaik mindennek ellenére mindig vidáman integettek nekem. Némelyikkel többször is megelőztük egymást.

Útban a Passo Tre Croci-ra

"Felhőkarcoló"

Felértem a hágóra. Nagyon szép volt a kilátás. Nem feledkeztem meg arról sem, hogy bár előző ősszel már feltekertem a Magas-Tauernben 2000m fölé, azok az utak nem hágók voltak, így a legmagasabb hágóm, amit megmásztam akkor és ott a Tre Croci volt, ami nem sokkal ugyan de magasabb volt az előző nyári Staulanzánál! Hangulatos gurulás után érkeztem Cortina d'Ampezzo-ba. Szétnéztem egy kicsit a városkában, de csakhamar észbekaptam: már csak néhány órám maradt sötétedésig. A Passo Giau pedig 2236 méteres, a Dolomitok harmadik legmagasabb hágója, és Cortina csupán 1211-en fekszik. Szóval az extrakemény áttételemmel volt még hátra aznapra több, mint 1000 méter szintkülönbségem!!!

Nem kellett sokáig várnom: hamar bekeményített az emelkedő. Néhány kilométer után balra kellett fordulnom, az elágazásban egy csapat biciklistával találkoztam, akik érdeklődve figyelték a különleges felszereltségű biciklimet. Folytatódott a kaptató. Nem volt egyszerű, de egyre magasabbra jutottam. Felhők vonultak át az égen, én egyre közelebb éreztem magam hozzájuk. Magam mögött hagytam az erdőhatárt, nagyon magasan voltam már. Egy hosszabb egyenes után még volt pár kanyar, aztán felértem a hágóra, ami teljesen felhőbe burkolódzott! Sikerült!!!

Visszatekintés a kaptatóra. Ekkor már közel volt a csúcs...

Passo Giau 2007

Rövid pihenő, nézelődés és csúcsfotó után a felhő is továbbállt, megmutatta magát ez a gyönyörű hágó teljes egészében! Az első 2000m-nél magasabb hágóm! Nekem is tovább kellett állnom, közeledett az este, egyre hidegebb lett. Úgy éreztem soha nem lesz vége a lefelé vezető szerpentinsornak. Nagyon fáztam, nem ilyen viszonyokra készültem! Őrségi dombok helyett sziklás, 3000 méteres óriáscsúcsok között gurulhattam. Magamra húztam mindent (tehát azt a majdnem semmit), de még úgy is vacogtam. A Civetta előtűnt, Ő lett ismét az uralkodó.

Gurulás a Giauról

Lefelé azért kicsit melegebb lett, de az este a nyakamon volt, éjszakázóhelyre volt szükségem. Csakhamar találtam is egy kis rétet az út mellett, de egy bokorsáv azért takart egy kicsit. Ennek ellenére elég feltűnő helyen voltam. Éjszaka ugyan nem számított sokat, de elhatároztam, hogy nagyon korán, még napfelkelte előtt, vagy akörül elindulok, hogy ne vegyen észre senki. A sok emelkedő miatt aznap nem sikerült 143km-nél többet tekerni.

A 3. nap útvonala és a szintemelkedés-profil a bikemap.net segítségével. A szintemelkedés 4000m, ami többnapos csomagos túrán már elég jónak mondható (a kék útvonal jobbról balra, a profil balról jobbra értelmezendő)

4. nap:

Sikerült a korai indulás, előmásztam a bokor mögül. Néhány méter gurulás után azt láttam, a csendőrség az út szélén áll. Egyértelmű, hogy vadkempingeztem, csak a hülye gondolta volna, hogy éjszaka keltem át a hágón! De ők csak intettek egyet.

Patakparti gurulás után érkeztem abba az elágazásba, ahol egy évvel korábban úgy döntöttem, nem mászom meg a Giaut. Nosztalgikus érzés fogott el! A hajnali fényekben Colle Santa Lucia felé néztem, most, ebből az irányból is gyönyörű volt!

Colle Santa Lucia 2007

Balra fordultam, a Staulanza következett, immáron másodszorra. A Pelmo átvette a stafétabotot a Civettától, a kedvenc hegyem dominált a tájon. Ismerős szerpentineken értem fel ismét a hágóba.

A Monte Pelmo előbukkan a hajnali felhők mögül...

Passo Staulanza

30 km gurulás következett, csak kevés helyen szakadt meg néhány száz méter emelkedő erejéig. Még mindig kora reggel volt, nem kellett megállnom a kempingben, de láttam, hogy még nincs is nyitva. Longarone után megint a duzzasztó és a hajdani katasztrófa emlékei mellett mentem el, megmásztam a kis hágót, gurultam lefelé. Nagyon meleg lett, Bárcis-nál megfürödtem a folyóban. Jól esett.

A hajdani tározó Longarone fölött. A duzzasztógát még áll, de a tározó nagy részét dombok töltik ki

Tó Bárcis mellett, az ebbe ömlő folyócskában fürödtem meg

Spilimbergoban ismerős boltban vásároltam be, aztán a „szokott" úton folytattam. Megmásztam megint a Tanamea-t, meg kellett jegyeznem magamban, hogy nagyon szép hágó, pedig 1000m sincs! Közeledett az este, de ezúttal át tudtam kelni mindkét határon. Legurultam az Isonzo völgyébe, de ekkorra már tényleg sürgőssé vált a táborhely kérdése. A folyópartra legurulva találtam egy hangulatos kis mezőt. 211 teljesített km!

Feltűnik a Júliai-Alpok csipkés gerince útban a passo Tanamea-ra

5. nap:

Úgy éreztem szerencsés, hogy ugyanazon az úton haladtam már előző napon is, meg még tovább is, mint előző évben, mert össze tudtam hasonlítani mind a saját fizikai, mind a bicikli tulajdonságait a tavalyi önmagammal és a 26 colos kerekű túragépemmel. Nos, minden várakozásomat felülmúlta az eredmény. Igaz, hogy ebben az évben nem volt lezárva az út a kis hágó felé menet, de akkor is szembetűnő volt, hogy nap közben szépen elhaladtam a tavalyi kamniki kemping mellett (Skofja Loka és Kamnik között egy kicsit szemerkélt az eső, de aztán kisütött a nap megint), aztán mintha mi sem történt volna, folytattam az utat egészen az egy évvel korábbi táborhelyemig. Tehát az előző évi túra két napi távját most egy nap alatt tettem meg. Ezúttal sajnos máshová kellett állítani a sátrat, de a hely nagyvonalakban ugyanaz volt. Éjszaka megint meglátogatott egy nagy vihar.

Tó Tolmin mellett, a szlovéniai "főutamon"

6. nap:

Ugyanazon az úton haladtam Nagykanizsára, mint előző évben. Ott vonatra szálltam, de ezúttal a Balatonig mentem, ahol ismét biciklire pattantam és jól megszokott balatonparti edzőkörömön folytattam az utam Veszprémig.

Furcsa volt, hogy milyen alacsony kis puklinak tűntek a tanúhegyek a Dolomitok után.

Révfülöpön sajnos túlzottan belaktam lángosból és elnehezültem, de már ez sem zavart túlzottan. Természetesen a cél előtt néhány km-rel jött egy zápor, majd defektet kaptam, de már nem álltam meg szerelni, belefújtam a gumiba a megmaradt szén-dioxid készletemet. Csodák csodája kibírta hazáig.

A két utolsó napon 529 km-t mentem, ezzel a túra teljes távja 1231 km volt! Ez azt jelenti, hogy kerekítve 205 km volt a napi átlagom.

Megjegyzés: azért a következtetéseket levontam. Egy aszfaltutakra tervezett túrán az ideális túragép inkább az országútihoz hasonlít, mint a montihoz. Kipróbálva az egyenes kormányt úgy döntöttem, az országúti koskormány nekem jobban beválik. Valamint: a 39-34-es áttételnél könnyebb is kell!

És nem utolsó sorban: egy ilyen túrához az enyémnél nagyobb edzettség, de inkább nagyobb tehetség kell, mert én bizony bevallom, hogy nagyon elfáradtam. 

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat