7. nap:

Még jó, hogy elolvastam régebben mi a magashegyi betegség kezelésének két leghatásosabb módja: 1. alacsonyabb helyre kell húzódni, 2. sok folyadékot kell inni.

Nos az 1. megoldás nem lett volna célszerű, hiszen azért jöttem, hogy másszak. A 2. „kezelési eljárás" pedig egészen egyszerűen azért nem volt kivitelezhető, mert nem volt nálam annyi folyadék. Azért az éjszaka folyamán többször felkeltem inni néhány kortyot, gondos tervet készítettem a továbbiakra.

Reggelre jobban is lettem, bár a fejem azért néha ólomsúlyúnak tűnt. A vízmennyiségem a számításaim szerint elég volt a mászáshoz és az ereszkedéshez is, beleszámítva azt, hogy Harmantepébe már jócskán megszomjazva érek le. A sátrat nem bontottam le, hanem a cuccok nagy részét benne hagyva megindultam a csúcs felé. Előző este már ugyan feljutottam abba a magasságba, hogy láthattam a kráterperemet és az ott télről maradt csonthó foltokat, de ez még távol volt attól, hogy sikeres legyen a csúcshódítás. Csak ekkor láthattam, mennyire. Minden a csúcsot takaró buckára azt hittem, ez már az utolsó lesz, de aztán kiderült, hogy ez csupán hiú ábránd. Pedig a sátramtól alig néhány száz méter szint választott el a csúcstól, ez most többnek tűnt annál.

A sátram a Süphan mellékgerincén kb. 3600m-en

Magam is meglepődtem, hogy közvetlenül a cél előtt mennyire élvezni kezdtem az egészet. Ekkor már 4000m magasságban jártam, soha ezelőtt nem jutottam gyalog ennél magasabbra. Csakhamar fenn álltam a csúcsra épített kis kőkupac mellett, méghozzá 4058m magasan. Alattam a világ térképpé zsugorodott össze. Harmantepe egy kis terepasztalbeli makettnek tűnt a mélységben. Kis szemerőltetés után a távolban sárgán világító sátramat is megpillantottam a mellékgerincen.

A Süphan csúcsa

Kis nézelődés és fotózgatás után muszáj volt megkezdenem az ereszkedést. Vizem alig maradt néhány korty, közelgett a hőség, és még a sátramat is össze kellett pakolnom. A sátorig gyorsan vissza is másztam, néhány perc alatt összepakoltam, aztán továbbindultam lefelé. Mondtam már, hogy imádom a vulkánokat? Ezen a hegyen is fenn hagytam a szívem egy kis darabját.

Fárasztó volt a lefelé út is, nem tagadom. Egy helyen úgy határoztam, hogy nem teljesen arra megyek, amerre felfelé jöttem, de ez végül azt eredményezte, hogy egy még meredekebb, sziklás katlanban találtam magam. Azért nagysokára, teljesen kitikkadva elértem a falu első házait. Amikor a központba értem, kövek csapódtak mellettem a földbe, észre is vettem az utca végében a támadókat: persze gyerekek szórakoztak. Arra már nem gondoltak, hogy ha eltalál valamelyik kő, akkor a fogamat is itt hagyhatom.

Megjelent néhány fickó egy birkanyájjal, kedvesen beinvitáltak a házukba és vízzel kínáltak. Egy kicsit itt maradtam, mert mindent megpróbáltak, hogy néhány mondatot azért váltani tudjunk egymással különféle nemzetközi jelbeszéddel. Amikor már tényleg mennem kellett, elköszöntem, ők kedvesen integettek utánam.

Az országúti gyalogláshoz sok kedvem nem volt a beköszöntött kánikulában, voltak percek, amikor az út inkább lávafolyamnak tűnt, ahogyan sugározta magából a forróságot. Szerencsére egy Dacia típusú személygépkocsi fékezett mellettem egy kis idő után, a sofőr és két utasa szerintem sértésnek vették volna, ha nem fuvarozhatnak le Adilcevazba. Hagytam magam rábeszélni...

A városba érve először az volt a tervem, hogy visszamegyek a szállodába, összecuccolok és már indulok is, de aztán meggondoltam magam. Kifizettem még egy éjszakát, ezután városnéző sétára indultam. Az emberek érdeklődve néztek rám, néhányan jól ki is röhögtek a szétsült arcom miatt.

Az élet egy napja Adilcevaz-ban

Egy fickó megszólított, megkérdezte ki vagyok és honnan jöttem, aztán azt javasolta, hogy üljünk be egy étterembe beszélgetni. Jól beszélt angolul, ezért nem hagytam volna ki a lehetőséget, hogy csevegjek egy helybélivel (bár úgy gondolom neki fontosabb volt a beszélgetés a városba tévedt idegennel).

Jót társalogtunk evés közben, utána kiderült, hogy a számlát már rendezte is. Egy ideig tiltakoztam, aztán határozottságát látva megenyhültem (néhány nappal később már természetesnek kellett vennem ezt a vendégszeretet - mint mondották, ez ellen úgysem tehetek semmit, hiszen a segítségnyújtás Allah akarata).

Kis nézelődés után visszatértem a szállásomra, mert korán ágyba szerettem volna bújni. Másnapra nagy utat terveztem.

8. nap:

A szokásos korai kelés nagyobb nyűgösködés nélkül megvalósult. A városka még jóformán fel sem ébredt, amikor már úton voltam. Visszafelé egy darabig ugyanarra mentem természetesen amerre idefelé jövet, nem igazán bántam. Szép az a Van-tó. Az egyik faluban a kölykök szokás szerint oldalról kitámadtak lesből, olyan hirtelen, hogy ki sem tudtam volna térni. Az egyik gyerek már bele is kapaszkodott a biciklibe, de nem számolt azzal, hogy a velem együtt - és külön is - nagy tömegű jármű elég nagy lendülettel bír azon kis lejtőn, amin éppen haladtam. A kölök perdült egyet és gyakorlatilag feltörölte az úttestet. Bár elég tragikusnak tűnt egy pillanatra, én menet közben hátrafordultam és jól kiröhögtem... Úgy kellett!

Tatvan környékére fogyott el a vizem, egy benzinkútnál szerettem volna vételezni valami itókát. Kiderült, hogy választhatok az általam nem sokra becsült Coca-Cola és a török üdítők közül. Az utóbbit választottam, de a kóstolás után - mikorra világossá vált, hogy a cukortartalma nagyobb, mint a víztartalma - eldöntöttem, hogy innentől kezdve főleg Cola-t fogok inni, ahol nincs víz.

Elhagytam Tatvant, egy kis emelkedő következett, aztán enyhe emelkedő várt rám egész nap. A rendkívüli melegben, nagy ellenszélben igen magas hegyek között tekertem jó darabig. Délután 1 óra felé az út szélén feltűnt egy rögtönzött viskó, amikor közel értem, kiderült, hogy valójában teaház. Elhatároztam, hogy a délutáni acélolvasztó hőséget itt húzom ki. Egy fiatal srác üzemeltette az egységet, amelyet gondosan egy forrás mellé telepített, valamint kialakított egy parkolót is az út szélén. Kértem egy teát, aztán még egyet. Igazi erős fekete tea volt. Iszogatás közben kiderült, hogy elég nagy a forgalma a helynek, főleg teherautósofőrök látogatták. Minden sofőr meghívott egy teára, így délután 3-ra igencsak koffeinmérgezésben szenvedtem. Ekkor az indulás mellett döntöttem. Egy másik helyen ebédelni álltam meg, aztán meg egy katonai ellenőrzőpontnál, ahol a katona csak nevetett, amikor meglátott.

Vadregényes út

Teaház az út szélén

A tekerés élvezetes volt a nagy hegyek szegélyezte völgyben, egyedül csak a kődobáló gyerekcsapatok lohasztották néha a lelkesedésemet. Gyakorlatilag ahol csak megpillantottam egy gyereket, már várhattam is a repülő köveket, amik csak a szerencsémnek köszönhetően kerültek el.

Hatalmas hegyek között rekkenő hőségben

Egy útépítésnél az éppen árnyékban pihenő munkások magukhoz invitáltak, ők is főztek egy erős teát, amit egy kis beszélgetés közben közösen fogyasztottunk el. Ezután folytatódott a tekerés a hegyek között, amik egyre inkább ellaposodni látszottak. Estefelé járt az idő, amikor egy benzinkútnál üldögélő férfitársaság odakiabált, hogy forduljak le hozzájuk. Jött ismét a tea, majd a beszélgetés. A vegyes társaság a benzinkutasokból, valamint a közeli falu polgármesteréből és kíséretéből állt. Feldobták azt az ötletet, mi lenne, ha a benzinkúton aludnék, hiszen egyébként is van két ágy az épület mellett. Ez is lett a vége. Az egyik ágyon az ügyeletes benzinkutas, a másikon én aludtam. Éjszaka néha-néha ébredtem csak fel a türelmetlenül dudáló, kiszolgálást sürgető autósokra.

Benzinkút mint szálláshely

 

 

 

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2007 Törökország 3. rész
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat