PASSO

KERÉKPÁRTÚRA MESSZEBBRE ÉS MAGASABBRA...

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

Kora reggel még kicsit hűvös volt a levegő, ez részben a hegyeknek, részben az éjszakai viharnak is köszönhető volt. Bevásároltam a közeli boltban, aztán elindultam felfelé a Cormet de Roselend nevű hágó megmászására.

A völgy természetesen csodaszép volt, de azért örültem a felfelé tekerésnek: különben vacogtam volna. Egy kellemes facsoport alatt ideális reggelizőhelyet találtam, kis padok voltak ott és a nap is odasütött, ezért nem is hezitáltam: kellett az energia...

Egy kis veterán-robogós csoport húzott el mellettem, megismertem őket, a kempingből jöttek ők is. Intettem, visszaintettek. A kiadós reggeli után megkezdődött az igazi emelkedő.

Ahogy egyre feljebb jutottam, úgy lett a kilátás is egyre impozánsabb. Már a térképen is látszott, hogy egy tó is elterül a völgyben. Amikor odaértem, kiderült, hogy a völgy is kiszélesedik ott, ezért a panoráma tényleg lenyűgöző volt. A távolban feltűnt a Mont Blanc-csoport irdatlan, hófödte tömege. Na, ez már tényleg az általam kedvelt életérzést nyújtotta...

Kilátás a tóparton biciklizve...

A tavat magam mögött hagyva ismét bekeményedett az emelkedő. Egy fantáziafilmeket megszégyenítő sziklás szakaszt megpillantva azt hittem, a hágó van előttem, bár a térkép alapján még kellett volna tekerni. Kiderült, hogy még tényleg nem a hágó, de azért már az sem volt messze. Még néhány szerpentin és már ott is voltam 1968m magasan, a túra első nagy hágóján. Az előző napi csúcsra rávertem ezer métert. Végre-valahára ismét ott voltam 2000m környékén...

Cormet de Roselend

A hágóban „lebzselő" egyik biciklis készített is rólam egy csúcsfotót, én meg persze viszonoztam a szívességet. Még egy kis fújtatás és nézelődés után megkezdtem a gurulást. Már a hágóból látszott, iszonyatos szerpentines-technikás lejtő van előttem, és erre nem is hazudtolt rá a tapasztalat. Süvítettem lefelé, mint akit kilőttek. Az első szakasz tényleg nagyon odafigyelős volt, de aztán az út kiegyenesedett és kissé megszelídült a meredeksége is a völgyben lefelé, de azért továbbra is suhantam. Aztán egyszer csak belerohantam a völgy végében még egy szerpentines részbe, de olyan hirtelen, hogy a kitárult tér miatt azonnal elkapott a tériszony, szinte megbillentem a nyeregben a nem várt látványra.

Kilátás a hágóból a szerpentinekre

Aztán ismét csillapodott a kanyardömping, kellemes gurulás után érkeztem a völgy végében fekvő városba, Bourg Saint Maurice-be. Itt nem igazán akartam időzni, azonnal a következő völgy felé keresgéltem valami útbaigazító táblát. A 2770m magas Col de l'Iseran volt előttem, az Alpok legmagasabb burkolt utas hágója. egy cseppnyi kételyem sem volt a megmászásával kapcsolatban. Ugyan éreztem magamban a mögöttem hagyott 3000km-t, tényleg elfáradtam egy csöppnyit, de legalább a térdem nem fájt már annyira, bár minden reggel bekentem a krémmel és fáslit húztam rá. Úgy határoztam, hogy elindulok felfelé a hágó felé, tekerek aznap amíg lehetséges, aztán letáborozok akár több napra is, ha alkalmas helyre érek. Így is tettem.

A völgyben fölfelé csakhamar megint olyan helyre érkeztem, ami szinte könyörgött, hogy ott fogyasszam el az ebédemet. A kis ligetben pihentek a veterán-robogósok is, akik kávéval kínáltak. Elfogadtam, én meg cserébe édességet ajánlottam fel. Jót beszélgettünk. Németek voltak, akik 50 éves robogóik nyergében akarták megmászni az Alpok legnagyobb hágóit! Az egyikük egy nő volt, úgy egyébként nagyon barátságos figurák. Tőlük tudtam meg, hogy azon az útvonalon, amin én is, ők is haladtak, van a Route de la Bonette nevű magashegyi út is, ami egy hasonló nevű 2715m magas hágóból vezet felfelé és megkerülve a hegyet visszatér a hágóba. Nagyon izgatottá tett a 2802m-re felmenő út megmászásának gondolata, bár szégyelltem, hogy nem is tudtam róla...

De egyelőre még természetesen az Iseran is előttem volt, arra kellett hát koncentrálnom! Elbúcsúztunk egymástól, ők robogóik én biciklim nyergébe pattantam. A következő szakasz elég meredek volt, rendesen leizzasztott. Később is hol szelídebb, hol vadabb mértékben emelkedett, nem igazán értem rá pihenni. Aztán elkapott egy zápor, így egy buszmegállóba álltam be, ahol ekképpen pihenni is alkalmam nyílt. Végül nem is tartott sokáig a zápor, folytathattam utam egyre feljebb.

Tekerés az Iseran felé

Egy nagyon szép tóhoz érkeztem Val d'Isere előtt, egy kicsit meg is álltam nézelődni a tóparti szobornál. Aztán néhány alagút, és egy természetes kapuként funkcionáló sziklaszurdok után beérkeztem a kisvárosba. Hihetetlenül élveztem a tájat. Úgy határoztam, hogy a város másik végén található kempingben éjszakázom, de amikor fizetni kellett, hirtelen ötlettől vezérelve egyből három éjszakát fizettem ki. Szóval Val d'Isere és környéke nem akart elengedni...

Val d'Isere sziklás "bejárata"

Sátrat állítottam, jól esett arra gondolni, hogy kétnapi pihenő jön. Persze a pihenést aktív formában képzeltem el, így egyből a városka túraboltjaiba mentem, hogy lehetséges gyalogtúra-tippeket gyűjtsek. Az egyik boltban találkoztam egy túravezető fickóval, aki részletes felvilágosítást adott a környékbeli lehetőségekről: több magashegyi ösvény is 3000m fölé vezet és még via ferrata útvonal is van a sziklák között. Na, ennek örültem, mert az egyik táskámban ehhez való felszerelésem is volt.

Szereztem egy kis promóciós térképet a környékről, aztán visszamentem a kempingbe és vacsoráztam, majd nyugovóra tértem.

25. nap:

Korán keltem - ki gondolta volna -, aztán összepakoltam egy kishátizsáknyi cuccot, túracipőt húztam és nekiindultam egy jelzett turistajelzésnek. Egy ideig fenyvesben vezetett az ösvény, többször is kis patakot, vagy vízesés jellegű zubogót keresztezett. Egy kicsit feljebb kiért az országútra, így nagy bepillantást nyerhettem a rám váró szerpentinek egy szakaszára. Itt megnéztem egy mobil fejőállást is, nagyon tetszett a szabadon kószáló marhákhoz tartozó eszköz.

Az utat keresztezve egy sziklaszurdokban folytatódott a kis ösvény, a sziklák alatt az Isére csobogott. Nemsokára kitágult a tér, egy nagy völgyben találtam magam, amit körös-körül 3000m-nél magasabb hegyek szegélyeztek. A völgyben volt egy II. világháborús emlékmű is, miután megtekintettem, folytattam utam felfelé az ösvényen.

Az ösvényen felfelé...

Sok túrázó volt errefelé, mindenki kedvesen mosolygott. Szóba elegyedtem egy francia sráccal, ajánlott egy túrautat felfelé a völgyben amin meg lehetett közelíteni egy kis csúcsot, a Grand Cocor-t. Ezen mentem tovább. A kilátás fantasztikus volt. Az Isére ebben a völgyben keletkezett tulajdonképpen, egy gleccserből zubogott lefelé. Hamarosan megjelentek a hófoltok, de nem volt hideg a levegő. A sziklás ösvényen felfelé mászva csakhamar elértem a gerincet, a túloldalon óriási szakadék volt az olasz oldalra. Ez hatalmas teret nyitott meg abba az irányba: szédítő panoráma tárult ki a Gran Paradiso-ra. Innen vezetett jobbra felfelé egy másik kis ösvény, ezen továbbmásztam a szakadék szélén. Nem kellett sokáig kaptatni, elég hamar fent voltam a Grand Cocor-on, 3038m magasan. Na, innen már 360°-os volt a kilátás! Igazán elememben éreztem magam.

Néhány csúcsfotó után a túloldalon kezdtem meg a leereszkedést. Közben észre kellett hogy vegyem, hogy volt egy-két pont, ahol csak egy rossz lépés hiányzott ahhoz, hogy elég gyorsan Olaszországban találhassam magam. Pontosabban ahhoz, hogy belezuhanjak egy 300m-es szakadékba...

Csak egy "ugrás" Olaszország!

A kis csúcs túloldalán néhány száz métert mély hóban caplattam egy kis gleccsertó partján, aztán ereszkedtem tovább lefelé a sziklás ösvényeken. Késő délutánba hajlott már addigra az idő, az árnyékok megnyúltak. Ez két pozitívumot eredményezett: először is a fények még gyönyörűbbé varázsolták a völgyet, másodszor pedig kiürült a hely, egyedül csak én voltam a környéken. Hirtelen megsokasodtak a mormoták és a zergék, némelyik nagyon közel engedett magához. Hihetetlenül élveztem a kis zoológiai „előadást", kúsztam-másztam a fűben a sziklák között, hogy még közelebb tudjak menni az állatokhoz!

Ahogy még lejjebb ereszkedtem, ismét a sziklaszurdokban találtam magam a keskeny ösvényen a kis szakadék fölött. Ahogy gyalogoltam a kacskaringós utacskán, egyszer csak szembe jött egy kőszáli kecske! Egyáltalán nem zavartatta magát, odajött hozzám, és csak amúgy tessék-lássék került ki a hegyoldalon.

Kőszáli kecske

Visszabaktattam a kempingbe, szinte este volt már, mikor visszaértem. Nagyon élveztem a napot, bár sokat nem pihentem! Legalább elmondhattam, hogy más izmokat mozgattam, mint biciklizéskor.

26. nap:

Erre a napra azt terveztem, hogy meglátogatom a kisváros „bejáratánál" található sziklafalakat, hogy megnézzem a via ferrata útvonalakat. Végiggyalogoltam Val d'Isére-en a ragyogó napsütésben, közben megálltam egy boltban is venni ezt-azt. Már messziről nagyon fenyegetően emelkedtek azok a sziklafalak, most még nagyobbaknak tűntek, mint mikor elbicikliztem közöttük.

Ahogy közelebb értem, észre is vettem, hogy néhányan mozognak a sziklafalon. Találkoztam egy helyes francia lánnyal, aki éppen a barátnőjének adott tanácsokat, aki még fent volt a falon, és nem igazán tudott lejönni. Amíg a csaj szenvedett, addig mi meg beszélgettünk egy kicsit, de aztán a lány végül is felment segíteni a másiknak. Miután együtt lejöttek és elbúcsúztunk, én felhúztam a beülőmet, ráraktam a kantárt aztán rácsattintottam a karabínereket a drótkötélre és megindultam felfelé a sziklába erősített létrafokokon. A drótkötelek rögzítésénél is simán ment a karabínerek átrakása, szóval gond nélkül haladtam egyre feljebb. Ahogy a környező szállodák tetejét is elhagytam, leültem pihenni egy sziklapárkányra. Rettenetesen fáradtnak éreztem magam! Azt hiszem pont akkor jött elő rajtam minden. Tényleg inkább döglenem kellett volna a sátorban, vagy valami fa árnyékában mind a két nap, erre én fogom magam és a pihenőnapjaimon is kínzom magam...

De a kilátás remek volt. Ahogy ücsörögtem, megjelent egy 12 éves forma kislány és egy kissrác a párkánynál, ők is felfelé igyekeztek. Megvárták a srác apját, aki kísérte őket (le a kalap a kölkök előtt!), addig kicsit cseverésztünk, a srác csinált rólam egy két képet a fényképezőmmel. Aztán megjött a fickó is és továbbmentek. Utánuk indultam, de versenyezni már nem volt kedvem. Szédítő magasan vezetett át egy deszka két szikla között, azon kellett továbbmenni, rögtön utána folytatódott a sziklafal is a túloldalon. Szóval nem unatkoztam, de azért a következő ponton, ahol el lehetett hagyni a sziklafalat, egy oldalsó kis ösvényen végül is lemásztam. Azért nagyon jó volt ez is, de úgy éreztem azonnal valami árnyas kis helyre van szükségem, hogy leheveredjek...

Visszafelé is átkeltem a városon, felmentem egy fenyőerdőbe a hegyoldalon, majd a puha mohaszőnyegen mély álomba merültem. Késő délutánig pihentem ekképpen, aztán visszamentem a kempingbe. Főztem vacsit, aztán le is feküdtem aludni.

27. nap:

Elég kómásan ébredtem, de nem volt mese: előttem az Iseran! Olyan 800m szintet kellett menni a kempingből a hágóig, szóval azért nem volt annyira vészes a helyzet. Összecuccolás közben kiderült, hogy éppen egy másik magyar társaság is elhagyni készül a kempinget kocsijukkal (addig nem is találkoztam velük), szóval beszélgettünk egyet. Felajánlották, hogy hazaviszik nekem a sok felesleges holmimat, amin egy pillanatra el is gondolkodtam kicsit. Aztán végül is úgy határoztam, hogy a túrát úgy kell befejeznem, ahogyan elkezdtem. Szóval búcsút intettünk, ki-ki elindult a saját útjára...

Én a hágó felé. Nehéz volt ott hagyni ezt a gyönyörű környéket, de tudtam, hogy lesz mivel kárpótolnom magam! Nagyon nehezen esett a tekerés az első kilométereken, utána meg még rosszabb volt. A két nappal korábban, a gyalogtúrán felfedezett nagy szerpentinnél kezdtem magamhoz térni, de még néhány km-re szükség volt, hogy megint elkapjam a ritmust. De onnantól ismét igazán „nyeregben" éreztem magam! Egyre feljebb jutottam. Néha megálltam, hogy nézelődjek és fotózzak, mert bizony a kilátásra nemigen lehetett panasz.

Felfelé az Iseranra

Aztán egyszer csak ott volt előttem a hágó! Még néhány száz méter, és fent voltam Nyugat-Európa legmagasabb burkolt utas hágóján (mint említettem, a Route de la Bonette magasabb, de az nem hágó!). A táblánál vidám csevejbe kezdtem néhány országútissal, az egyikük különösen jó kedvében volt. Ő csinált rólam egy pazar kis csúcsfotót is.

Kis fújás után megindultam lefelé. Hogy milyen volt a gurulás? Nos olyan, amilyen 2770m magasságból elvárja az ember: gyors, hajmeresztő és mintha sohase lenne vége... Néha megálltam, hogy egy kicsit pihentessem a fékezésben begörcsölt kezeimet.

Ahogy lecsillapodott a lejtő, kellemes kis tekerés vette kezdetét a völgyben. Az út Lanslevillard-nál torkollott a főútba. Bár áthaladtam több településen is, nem álltam meg sehol huzamosabb időre. Végül St-Michel-de-Maurienne-ben álltam meg egy jól felszerelt boltban vásárolni, mert elérkeztem ahhoz a leágazáshoz, amin tovább akartam menni a Col du Télégraphe nevű hágó felé.

Bevásárlás után találkoztam egy biciklissel, aki szintén abba az irányba tartott, figyelmeztetett, hogy lesz néhány szerpentin. Ezt mondjuk én is tudtam, de azért megköszöntem az infót. Valóban szépen megindultak a kanyarok fölfelé. Jól a pedálba kellett taposni ismét, bár a hágó nem volt túlságosan magas, 1566m, azért nem adta magát könnyen. Egyszer megálltam falatozni, de nem túl hosszú időre. Újult erővel folytattam felfelé. Az ég szépen lassan borulni kezdett, de nem látszott, hogy komoly időváltozás készülődne. Éppen felértem a hágóba, amikor megdörrent az ég.

Gurulás közben a megerősödött szél már néhány esőcseppet is hozott. Szerencsére nem kellett sokáig gurulni Valloire városáig, mert addigra elsötétült a világ. Gyorsan a kempingbe robogtam, hogy még a felhőszakadás előtt felállítsam a sátram, de regisztráció végül épp annyi időbe került, hogy már esett, mikor elkezdtem a műveletet. Szerencsére a sátorállítás azért már jól begyakorolt mozdulatsorra épült, ezért alig két perc múlva már benn ültem.

Elővettem a gázfőzőmet, hogy főzzek egy teát, miközben odakint elszabadult a pokol. Villámlott-dörgött-villámlott egyfolytában, és közben úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Mikor elkészült a teám, a fél bögrét magamra öntöttem, de néhány szitok után feltöröltem és kortyolgatni kezdtem a maradékot. Közben, csak hogy teljen az idő, elkezdtem olvasni azt a papírt, amit a recepciónál kaptam. Rajta volt a kemping térképe, szabályzatok, egyebek. Jó része angolul is, így értettem. A lap túloldalán érdeklődve kezdtem bele abba a részbe, ami a vészhelyzetekről szólt. Az volt leírva, hogy ritkán ugyan, de megtörténhet, hogy valami természeti katasztrófa súlyt le és a kempinget evakuálni kell. Ebben az esetben minden lakó csak az útlevelét és a tárcáját rakja el, a többi cuccát nem pakolhatja össze, mert nem lesz rá idő. Jót vigyorogtam magamban, mikor arra gondoltam, hogy milyen fasza lenne, ha egyszercsak valami tűzoltó kukkantana be a sátramba, hogy meneküljek.

Néhány perc múlva kék villogó fényére lettem figyelmes, majd egy tűzoltó kezdett bekiabálni a sátramba. Szóltam neki, hogy nem beszélek franciául, mire angolra váltott és közölte, hogy mindenkinek el kell hagynia a kempinget, méghozzá sürgősen, mert egy áradat jön lefelé a völgyben és el fogja mosni a kempinget. Csak az útlevelemet hozzam. Annyira már nem vigyorogtam. Kiugrottam a sátramból és úgy csináltam, mintha menekülnék. Amikor a tűzoltó arrébb ment, visszarohantam a sátramhoz és pakolni kezdtem, mert láttam, hogy még mások is tökölnek, nem én vagyok a szűk keresztmetszet. Mikor a fickó kicsit erélyesebben visszatért, addigra már a sátrat leszámítva minden a biciklin volt, de azt már nem tudtam összerakni. Így biciklistől tudtam távozni a kempingből, hogy a megadott biztonságos pontra húzódjak én is. Rendkívül boldog voltam, hogy nem kellett otthagynom a gépet!

A kijelölt hely a tűzoltóság épülete volt, ahol volt egy nagy terem is. Itt zsúfolódtunk össze jó sokan, miközben kint még mindig tombolt a vihar. A válságstáb hamar megjelent, ásványvizeket kezdtek osztogatni és az egyikük rögtönzött szónokként tájékoztatót tartott. Néhány perc eltelt, mire rájött, hogy nem mindenki beszél franciául, így valaki angolra kezdett fordítani. Kiderült, hogy csak a gyors számítások szerint fogja elmosni az ár a kempinget, mert a helikopterek még nem tudtak felszállni, hogy ellenőrizzék - a vihar miatt...

Aztán elállt az eső. Közben összehaverkodtam egy hollanddal, akivel visszasétáltunk a kempinghez, hogy megnézzük, mi a helyzet. A kempingig nem engedtek el minket, de az látszott, hogy a folyócska jócskán megáradt, bár még nem fenyegette a sátrakat. Aztán felszálltak a helikopterek. Mikor visszatértek, a fickók közölték, hogy most már biztos, hogy nem fogja elmosni az áradat, de a hegyoldal annyira meglazult, hogy bármikor leomolhat. Na, mit gondoltok hova? Hát igen, pont rá a kempingre. Igazán első osztályú helyen volt: ha nem az áradat, akkor a hegyomlás söpri el. Ezért továbbra sem mehet vissza senki. Az éjszakát a városka szállodáiban kell eltölteni - közölték velünk -, a számlát a kemping fizeti.

Ez már nyugati megoldás! - gondoltam magamban. Végül egyedül is voltam a szobában, amit kaptam, ráadásul franciaágyban alhattam. Majdnem egy hónap sátorban alvás után ez igencsak jól esett! Ráadásul a telefonomat is feltölthettem, mert már majdnem lemerült az akksija! A biciklimnek meg a raktárban alakított ki helyet a portás. Nem is kívánhattam volna többet. Azaz egy valamit: lefekvés előtt leugrottam egy pizzára. Szállodában alváshoz ugyanis étterem dukál...