15. nap:

Hűvös reggelre ébredtem, ezért a sátorbontással nem vártam sokáig, a jól begyakorlott mozdulatok kimelegítettek kissé. Búcsút intettem szintén korán kelő magyar szomszédaimnak, aztán Canazei belvárosa felé indultam először, hogy bevásároljak. Nem kellett sok, hogy találjak egy alkalmas boltot, megvettem mindent, amit szerettem volna, majd a kormányt a Fedaia-hágó felé fordítottam és tekerni kezdtem az ígéretesen szép völgyben.

Egy kisebb falu, Penia után álltam meg reggelizni egy padnál. Jól esett az energiabevitel, de nem húztam sokáig, mert nagyon kíváncsi voltam a Marmolada oldalában található hágóra, ezért csakhamar elindultam. A passo Fedaia-ig nem várt rám sok szintemelkedés, nagyjából 600m, szóval nem kellett attól tartanom, hogy a nézelődés rovására megy a nagy erőkifejtés. Persze ekkorra a kondimmal sem volt már nagy baj.

Gyönyörű volt a völgy a reggeli fényben, hatalmas sziklafalakról verődött vissza a napfény. Néhány szerpentin következett, majd egy alagutas szakasz tette változatossá a mászást. Innen már látszott a hágó környéke is.

Sziklafalak között vezet az út a Passo Fedaia felé

Amikor felértem a híres duzzasztott tó partjára, akkor láthattam csak, hogy mennyire „hosszú" a hágó maga, hiszen a tóparton (természetesen) nagyjából vízszintesen ment az út, a tó pedig nem is volt olyan kicsi. A parton egy hosszú alagút is húzódott, már a nyugati végében is volt egy tábla passo Fedaia felirattal, de a tavat magam mögött hagyva, a hágó túloldalán is találtam egyet. A tóparton tekeregve szinte le sem bírtam venni a szemem a Marmolada hatalmas tömbjéről és a hegy pompás gleccsereiről.

Duzzasztógát és tó a Passo Fedaia hágón, háttérben a Marmolada

Egy kávézóban pihentem meg gurulás előtt. Sok kerékpáros vigyorgott a környéken, a táj és az időjárás egyaránt indokolta az általános jókedvet. A szokásos táblás csúcsfotót egy nő készítette, aki meglátta, hogy a tábla mellé parkolok a géppel, ezért fékezett az autójával, mert arra következtetett, hogy jól jönne egy kis segítség. Nem akarok rosszindulatú lenni, de megnézném Magyarországon, hogy ki állna meg emiatt...

A hágó keleti oldala legendásan meredek, több szakaszon is 15% vagy afölötti, ezért óvatosan ereszkedtem lefelé. Persze minden óvatosságom ellenére többször elértem a 70km/órát, ennek kedvezett az a körülmény, hogy sokszor meglepően egyenes szakaszok is voltak.

Kora délután érkeztem Caprile-be, 2006-os emlékeimen kezdtem nosztalgiázni, miközben betértem egy boltba, hogy vegyek egy csokit. Ezután elindultam Colle S. Lucia és a Staulanza felé. Utam hátralévő részét a Dolomitokban megtett eddigi túráim emlékfelidézésének szántam. Persze néhány új emléket is igyekeztem a régiek mellé tenni.

Tekerés Colle Santa Lucia felé, háttérben a Civetta

S. Luciáig meredek út vezet fel, a felső szakasz már nem vészes. Tekerés közben a Civetta-ban gyönyörködtem, mint mindig, amikor eddig errefelé jártam. Colle S. Luciában aztán fotóztam ismét kedvemre, csak az tudja megérteni rajongásomat, aki valaha is járt itt: szavakkal nem írható le, de még a fotók is csak a töredékét képesek visszaadni a látványnak.

Colle Santa Lucia

Kis gurulás jött Lucia után, viszont Selva di Cadore-ba érve újra emelkedni kezdett az út, méghozzá ezen a szakaszon tényleg elég meredeken. Ismerős tájon jártam, de senki ne higgye, hogy unatkoztam. Ezen a helyen nem lehet...

Egy picit felhősödni kezdett az ég a Staulanza felé tekerve, de nagyobb meglepetést nem tartogatott az időjárás. A passo Staulanza táblájánál ezúttal egy vidám fickó igyekezett a segítségemre. Fotózás után megkezdtem az ereszkedést, azzal az érzéssel a szívemben, hogy ismét búcsúznom kell a Dolomitoktól.

Kapaszkodó a Passo Staulanza felé, háttérben a Monte Pelmo

Igen hosszú a gurulás ebből a hágóból. Vannak közben kisebb szakaszok, amikor egy kicsit emelkedik, de aztán ismét „átbukik" az út, folytatódik a száguldás. Késő délután volt már, mire leértem Longarone-ba, ahol a völgy véget ér. Itt szintén kerestem egy boltot, hogy vizet szerezzek be, mielőtt újabb emelkedőmet megkezdeném a passo S. Osvaldo hágóba. Az emelkedő innen nem hosszú, hoszen az Osvaldo már csupán 827m magas. Ugyanakkor látnivaló akad bőven, hiszen a hajdani gátkatasztrófa emlékei minden egyes alkalommal mély nyomot hagynak az emberben, ha erre jár.

A S. Osvaldo hágóból először meredek és gyors gurulás várt rám, aztán az út kissé ellaposodik ugyan, de továbbra is lejt a völgyben lefelé. Bárcis-ban úgy határoztam, hogy kipróbálom a camping-et, hiszen addigra már majdnem beesteledett.

Gurulás a Passo S. Osvaldo hágóból Bárcis felé

16. nap:

Borongós idő nézett rám vissza, amikor kinéztem a sátorból reggel. Nem is haboztam sokáig, hamar elindultam, nagy távot terveztem erre a napra. Indulás után átgurultam a „szokásos" 4km-es alagúton, aztán gyakorlatilag leérkeztem az olasz alföldre. Innen sok látnivaló ugyan nem volt, de a tempó miatt nem unatkoztam. Természetesen a passo Tanamea felé akartam menni, mint mindig, amikor errefelé járok, így nem hagytam figyelmen kívül azt sem, hogy még emelkedők is várnak rám.

Hamarosan ezért intettem egyet a síkságnak és észak-kelet felé fordulva tekerni kezdtem felfelé a Júliai-Alpokba. Az első kisebb szemerkélés itt indult meg, de ez még elállt. Aztán a hágóban rákezdett, de ezt már jóindulattal sem lehetett szemerkélésnek nevezni! Szakadó esőben gurultam a szlovén oldalon, aztán végig a völgyben Tolmin felé. Kobarid-nál bemenekültem abba a benzinkútba, ahol már többször vásároltam, amikor erre jártam. A benzinkutas halványan rámvigyorgott mikor meglátott, majd közölte, hogy az előrejelzés szerint szívni fogok egész nap. Örültem.

Passo Tanamea

Ennek ellenére elállt az eső nem sokkal azután, hogy elindultam. Sőt, a felhők is vékonyodni, én meg bizakodni kezdtem. Tolmin után úgy döntöttem, hogy most kivételesen Cerkno és nem Podbrdo felé megyek, mert bár mindkét irányban van egy hágó, Cerkno felé kevesebb szinttel megúszom. Féltem ugyan, hogy nagyon forgalmas lesz a főút, de végül ez alaptalannak bizonyult. Ellenben a távolban dörögni kezdett, így úgy tűnt, hogy a benzinkutasnak lesz igaza. Nagy tempót diktáltam magamnak, megpróbáltam elmenekülni a vihar elől, azonban a felhőszakadás végül teljesen más irányból csapott le, mint gondoltam. Végül is ekkora hegyek között, ilyen mély völgyben nem is igen tudtam figyelemmel kísérni a felhők mozgását. Néhány száz métert tettem meg a viharban, aztán az út szélén észrevettem egy nagyon pici kis épületet. Nem gondolkodtam egy másodpercet sem, megálltam, betoltam a gépet és én is behúzódtam. Kiderült, hogy a hegyoldalban szanaszét, tanyákon lakó családok postaládái vannak az épületben. Éppen befértem biciklistől, áldottam szerencsémet. Iszonyú erővel csapott le a vihar, az ég besötétedett, dörgött és villámlott. Olyan mennyiségű víz zúdult le az égből majd kis idő elteltével már a hegyoldalakból is, hogy az úton kb. 10cm mély folyam alakult ki, az autók csak nehezen tudtak haladni. Csakhamar a kis épületbe is kezdett befolyni. Úgy döntöttem, kihasználom az időt egy kis ebédelésre, úgyhogy falatozni kezdtem, miközben élénk figyelemmel kísértem a fejleményeket. Az eső intenzitása csökkenni kezdett, de továbbra is szakadt. Arra, hogy mérséklődjön annyira, hogy el tudjak indulni, még sokat kellett várnom. De az is elkövetkezett, így folytatni tudtam az utat. A felhőkből ugyan nem ömlött víz egy darabig, de komorságuk nem csökkent, újabb kiadós esőn sem csodálkoztam volna. Ezért fokoztam a sebességemet, hogy minél többet tudjak megtenni, mielőtt megérkezik az újabb adag.

A Kladje hágóba (787m) felérvén már kissé fáradni kezdtem, de mivel hosszú gurulás várt rám, tudtam, hogy valamelyest ki tudom pihenni magam. Ereszkedés közben szembejött egy nagycsomagos túrázó, tolta a biciklit. Teljesen szét volt ázva a srác, látszott, hogy nem a legboldogabb napja ez életében. De nekem sem.

Újra esni kezdett, de nem volt annyira gáz a helyzet: ezúttal csak esett, de ezen a szinten meg is állt, nem fokozódott. Skofja Loka után elhatároztam, hogy Kamnik-ig tekerek, és az ottani camping-ben alszom, mert a forró zuhany lehetősége (még ha abban a campingben soha nem volt előtte forró, csak meleg a víz) erre sarkallt. Persze ahogyan számolgattam magamban az időt, sejtettem, hogy már sötétben fogok odaérni.

Kisvártatva érezni kezdtem, hogy jobban rugózik a hátsó gumi, mint kéne, úgy tűnik csökkent benne a nyomás. Megálltam, hogy megnézzem: ez bizony defekt! Éppen a legjobbkor. Megálltam egy buszmegállóban, hogy viszonylag esőmentesen tudjak javítani. Kicseréltem a belsőt, de addigra már szinte sötét lett. Elhatároztam, hogy visszatekerek néhány száz métert, mert ott volt egy keskeny földút ami egy kis erdőfoltba vezetett be. Visszamentem, kiderült, hogy jobb a hely, mint azt sejtettem, így kiváló vadkempingezésbe torkollott a cudar nap.

17. nap:

Óriási köd volt reggel, emiatt úgy tűnt, mintha felhőben úszna minden. Ez ráadásul azt az érzetet is keltette bennem, hogy mindjárt megint esni fog. Összeszedtem a csuromvizes sátrat, elindultam Kamnik felé. Minden tocsogott a víztől, komor, rideg és szürke volt a vidék. Alig száz méter volt a látótávolság. Ennek ellenére határozottan az az érzés lett úrrá rajtam, hogy ez az állapot hamarosan napsütésbe fog átcsapni. Átkeltem a Száva fölött, és nem sokkal ezután Kamnikba értem.

Átkelés a Száva fölött

Csak nem akart javulni az idő, de én már éhes voltam, ezért kerestem egy jó helyet és ettem egyet. A köd közben fokozatosan feloszlott, de a felhők maradtak! Legalábbis még egy-két órát, mert felfelé tartván a Kozjak hágóba (658m) arra lettem figyelmes, hogy az idő lassan ugyan, de javulni kezd.

Celje felé haladva már ki-kisütött a nap. A kedvem viszont borongóssá vált, amikor érezni kezdtem, hogy a hátsó gumi ismét jobban rugózik mint kéne. Újabb defekt. Na ez gyanús! Ugyan megnéztem már tegnap is, hogy nem maradt-e valamilyen szilánk vagy fémdarab a külsőben, de hát a körülmények nem voltak a legideálisabbak ahhoz, hogy alapos munkát végezzek. Így arra gyanakodtam, hogy tulajdonképpen ugyanaz a valami okozott ismét defektet. Szétszedtem a gumit, átfésültem töviről hegyire. Nem találtam semmit. Taktikát váltottam, megnéztem a lyuk elhelyezkedését a belsőn, és már konkrét helyre kellett csak fókuszálnom: megtaláltam a baj okozóját, egy fémszilánkot a külsőbe fúródva. Azért nem találtam meg addig, mert teljesen elrejtette a gumi anyaga, csupán akkor szúrt, amikor nagy nyomás volt a kerékben és súly is ránehezedett.

Sok időt vesztettem az operációval, de azért megkönnyebbültem. Nagy sebességre kapcsoltam, az idő megjavult, minden adott volt ahhoz, hogy estére nagy utat tegyek meg. Így is lett: már Magyarországon éjszakáztam, méghozzá azon a helyen, ahol 2008-ban is, amikor hazafelé tartottam Dublin-ból. Este azért még villámlani kezdett, de a vihar végül elkerült.

18. nap:

Nagykanizsára tekertem a főúton, ahol ugyan több kerékpározni tilos tábla is volt, azonban a forgalom egyáltalán nem volt vészes. Néha volt kerékpárút ezen a szakaszon, azonban a minőségük csapnivaló volt. Úgy tűnik csak a tiltás megy ebben az országban, az ésszerűség még nem született meg. Azért bizakodom.

Nagykanizsáról hazavonatoztam Bajára.

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2010 Kelet Svájc, Dolomitok 5.
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat