7. nap:

A 7. nap videója itt látható:

Reggel kibújtam a sátorból és azonnal készülődni kezdtem. A nap sütött és ez joggal derített jobb kedvre, mint egy nappal korábbi ébredésem után. A „szomszédok” között volt egy család is három kisgyerekkel, méghozzá igazi kollégák – nagycsomagos túrázók. Nem semmi teljesítmény a gyerekek és szülők részéről sem. Az apukával szóba is elegyedtem, kiderült, hogy franciák, méghozzá a Francia-Alpokból érkeztek. Mi több, a srác hozzátette azt is, hogy a hegyekhez a gyerekek teljesen hozzászoktak, semmilyen problémát nem okoz a túrázás.

A délelőtti terveim egyik legfontosabbika az volt, hogy Bolzano-ban megpróbálom Euro-ra váltani a nálam lévő svájci Frankot, mert a költségvetés igencsak elbírta volna a kis tőkepumpát. Főleg, hogy a megváltozott terv nem is indokolta, hogy svájci pénz is legyen nálam. Órákig tartott, míg kiderült, amelyik bank foglalkozik is váltással, az is csak ügyfeleknek, szóval az egész hiábavaló és fáradságos procedúra csak időpazarlásra volt jó…

Így már 11 óra is elmúlt, mire elhagytam a várost és ennek nemigen örültem. Szerencsére az előttem lévő út izgalma hamarosan átvette a parancsnokságot a bosszúság felett. A Penserjoch 2211m-es magasságáig ugyan volt még 50 kilométerem, de abból az első 15 rögtön nagyon vadregényes völgyben vezetett, a Val Sarentino vagyis Sarntal nevű völgyben. A hatalmas sziklafalak, ódon erődök és a számtalan mennyiségű alagút valóban rettenetesen szép volt és nagyon érdekes is egyben. Bolzano 250-300m között fekszik, tehát a szint is megvolt aznapra, nem unatkoztam. A szűk völgy végében már volt láthatóan új építésű alagút is, ebben a kerékpározás tiltott lévén, a régi úton lehetett továbbhaladni, ami nagyon kellemes volt a forgalom teljes hiánya miatt. Az elhagyatottságot mi sem bizonyította jobban, mint hogy az utat szinte teljesen birtokba vették a napozó fali gyíkok, ezekben gyönyörködtem, miközben tekertem. Nem volt valami hideg ezúttal, a Gerlosspass óta nem volt ennyire nyárias időjárás a túrán, szóval bár nem úgy kiterülve az aszfalton mint a gyíkok, tekerés közben én is napoztam rendesen.

A szűk és vadregényes völgy hamarosan megszűnt, átadta a helyét egy kicsivel szélesebb, amolyan „klasszikus” jellegű völgynek, ebben tekertem tovább észak felé. A napsütés ugyan továbbra is dominált, azonban szemben hatalmas és sötét fellegek kezdtek gyülekezni, amikkel – ekkor még – nem nagyon törődtem. Áthaladtam néhány aprócska településen, például Ponticino-n, közben úgy határoztam, hogy Sarentino városkában fogok megpihenni és ebédelni valamit. Ez végül ki tudja miért, nem következett be, csak a következő faluban, Campolasta-ban álltam meg a boltnál. Vettem néhány dolgot, a nagy meleg miatt innivalót is, aztán folytattam a tekerést. Úgy határoztam, hogy az első padnál megállok enni valamit. Ekkor már valamicskével 1000m felett voltam.

A közelgő felhők miatt végül megálltam ugyan pár percre, de csak valamennyi édességet ettem, a feszültség lassan rámtelepedett a vihar gondolatára. Egyre feljebb tekertem, a táj ismét nagyon magashegyivé változott. Riobianco-nál vett egy jobb fordulatot az út, majd Pennes, azaz Pens falunál már szinte semmi kék szín nem látszott az égen. A falu után nem sokkal elhagytam az 1500m-t, a fekete felhők gonoszan meredtek rám, mintha csak fenyegettek volna: „gyere csak, majd megkapod!”.

Már 1600m fölött voltam, amikor balra elfordult az út a völgy egyik felső ágába, ekkor szakadt le az ég – először. Gyorsan visszagurultam 100m-t egy jóféle fenyőcsoporthoz, a fák alatt húztam ki a felhőszakadás kb. 20 percét. Utána úgy tűnt, hogy nyugodtabb lesz az idő, nekiindultam hát. A völgy eme felső ágában már nagyjából kirajzolódott a további útvonal, ugyanis irtó magasan látszott az út folytatása a szemközti oldalon. Hamarosan egy éles jobbkanyart követően megkezdődött az igazi magashegyi hágómászás. Valamint elkapott a következő vihar.

Égdörgések közepette másztam egyre feljebb és feljebb. Az eső ugyan szakadt, de még nem adta ki minden erejét, az látszott. 2000m után nem sokkal szinte besötétedett, elképesztő rohamtempóban robbant ki a hegyek mögül életem egyik legnagyobb vihara. Egy balos hajtűkanyarban ért el a géppuskaszerű jégeső, egyelőre még viszonylag aprószemű jéggel. A kanyarban volt egy csöppnyi pihenőhely egy kis asztallal és két paddal. irgalmatlan gyorsan letámasztottam a Mali-t és bevetődtem alá. Elszabadult a pokol. Ugyan annyira kicsi volt az asztalka, hogy a fejem kilógott alóla, de a bukósisak megvédett a jégtől. Ezek után már nem a mogyorónyivá nőtt jég volt az igazi félelmem, hanem a szüntelen villámlás. A kopasz 2000m feletti hegyoldalban igencsak vonzó célpontja lehettem a kisüléseknek, amik szó szerint a szemem láttára csapódtak a hegyoldalba 2-3-4-500m-re tőlem. Az úton hömpölygő hatalmas vízáradat egy ideig követte az út vonalát, de az út szélén felgyülemlett jégtorlasz hamarosan átszakadt és beömlött az asztal alá. Bokáig álltam a jeges vízben, néhány perc múlva irgalmatlanul rám tört a reszketés, de a villámok miatt még eszemben sem volt kikecmeregni a gubbasztásból. Miközben azon agyaltam, milyen hatása lenne, ha a biciklibe csapna be egy villám egy méterre tőlem, úgy határoztam, ha már vízálló a kamera, igazán felvehetném az agóniát. Sajnos a lezúduló víz azonnal eltömítette a kamera mikrofonját és a hang alig hallatszik, a rögzített néhány másodperc életem egyik legfontosabb felvétele lett…

A felhőszakadás csillapodni kezdett, de még korántsem múlt el. Viszont a lábaim már szinte érzéstelenre fagytak, ezért eső ide vagy oda, felpattantam a biciklire és elindultam tovább, hogy kimelegedjek. Az első méterek alig mentek, annyira rázott a remegés, hogy a kormányt sem tudtam rendesen fogni. De elhihetitek, hogy a forgalom nem volt a legnagyobb (nem volt egy autó sem közel sem távol), ezért az egész út az enyém volt. A jég ropogott a kerekek alatt. Az eső hirtelen szemerkélésbe váltott, a villámok távolibbnak tűntek, még ha a völgyekben elképesztőre erősödött mennydörgések nem is maradtak abba. Innen már láthatóvá vált a hágó. Nem voltam messze tőle. Iszonyúan kitágult a tér alattam, azt hiszem nagyon élveztem volna a kilátást, de úton volt a következő hatalmas felhő. „Csak a hágóig felérjek addig” – gondoltam magamban, mert már messziről látszott, hogy van valami vendéglőféle ott. Aztán a felhő elkerült és nem jött folytatás. Felértem a hágóba, amin a felhők valósággal átbuktak északi irányból. Felöltöztem, amennyire tudtam, és neki indultam a gurulásnak.

Nagyon fáztam, de végül nagyon gyorsan csökkent a tengerszint feletti magasság és a levegő melegedni kezdett. Nem tartott sokáig, hogy leérjek Vipiteno-ba (azaz Sterzing-be), ahol egy évvel korábban már jártam a Jaufenpassról gurulva. Ugyanabba az irányba tartottam most is, mint egy évvel korábban. Legalábbis egy darabig.

A völgyben mindenhol a pusztítás nyomai látszottak. A tűzoltóság és a rendőrség számtalan helyen állt az út szélén, bizonyos helyeken éppen addigra tették járhatóvá az országutat az átfolyó sártól mire odaértem. A völgyben egy évvel azelőtt is esőben tekertem, ez a hely már szinte így rögzült a memóriámban. Persze 2011-ben a felhőszakadás után folytatódott a gyönyörű napsütés, ami előtte is volt, ekkor meg még homályba borult a folytatás. Már az sem érdekelt volna, ha nem süt ki a Nap, csak ne essen. A szemerkélést ugyan nem úsztam meg, de a felhőszakadások legalább abbamaradtak.

Hamarosan elérkezett az a kereszteződés, ahol balra kellett fordulnom Bruneck felé, ahonnan 2010-ben érkeztem erre a vidékre. Ugyan ismerős helyeken vezetett az utam egy darabig, abban a lelkiállapotban ez nem zavart. Az este közeledtével inkább jó is volt ez, mivel emlékeztem egy remek kis helyre a kerékpárút mentén, ami kiváló táborozó lehetőségnek tűnt. Szemből két csomagos biciklitúrázó bukkant fel olyan viharvert és kiábrándult ábrázattal egy szlovák zászlót lobogtatva egyikük csomagtartóján, hogy tüstént átértékeltem a saját állapotomat. Mert bár kellemesnek nem mondhattam a mögöttem lévő néhány órát, azért katasztrofálisnak sem, ugyan nem tartom magam ultraprofi túrázónak, a mögöttem lévő csekély rutin azért volt akkora, hogy tudjam, az efféle fiaskók is a túra részei és úgy egyébként minden ilyen dolog csak átmeneti…

A völgyben tehát a már egyszer végigjárt kerékpár túraútvonalon haladtam felfelé, majd mikor beesteledett, pont oda is értem arra helyre, amire úgy emlékeztem, hogy jó. Elrejtettem a sátram az irgalmatlanul vizes bozótban és bekucorodtam. Vacsora közben hallgattam az ismét új erőre kapó eső kopogását a ponyván és közben azon gondolkodtam, hogy a másnapi két nagy mászás vajon miképpen is fog zajlani.

 

 

8. nap:

A 8. nap mozgóképes beszámolója:

Reggel igencsak komor felhők tekintettek le rám az égről, de nehéz volt megállapítani, hogy ténylegesen mennyire rossz a helyzet. Ugyanis hihetetlen párás volt a levegő – mint valami esőerdőben – így az is benne volt a pakliban, hogy nem vastag a felhőréteg csak a pára miatt tűnik annak.

Ebben az érdekes hangulatban főztem meg a kávémat. A nedű szürcsölgetése közben ki-kitekintettem folyton, de nem ítéltem meg nagyon gáznak a helyzetet. Összepakoltam és továbbindultam Bruneck felé. Hihetetlenül élveztem a tekerést a bicikliúton apró falvak mentén és árnyas erdőkön át. A Nap nemsokára kisütött, és bár a hegyekből kiáramló párafelhők továbbra is komorrá festették néhol a tájat, az egész reggeli tekerés az optimizmus jegyében telt.

Fél tíz után érkeztem meg Bruneck-be, ahol azonnal a belváros felé vettem az irányt, hogy körbenézzek kicsit. Azután máris nekiláttam a város elhagyásának, ami egy kis eltévedésbe torkollott, de az egész nem tartott tovább öt percnél, már meg is találtam a kerékpárutat. Sajnos a város után nem sokkal le volt zárva, ugyanis valamilyen komoly munkálat folyt a folyócska mentén. Egy pillanatra elcsüggedtem, de aztán feltoltam a biciklit egy gyalogösvényen a hegyoldalban, mert úgy tűnt, hogy arra megkerülhető a lezárás. Ezt egy gyalogtúrázó fickó is megerősítette. Egy kicsit mászni kellett, ami ugyan nem volt a legkényelmesebb a biciklitolást is beleszámítva, viszont mikor felértem, egy jó darabon fel is ülhettem rá, mert még országútival is tekerhető volt valamennyire. Aztán nem messze pedig ugyanezt eljátszva – csak visszafelé – ismét a kerékpár-túraúton voltam, de már a lezárás túloldalán. Ugyan ezt a szakaszt azóta sem burkolták (2010 óta, amióta utoljára arra jártam), annyira meseszerűen vadregényes volt az út, hogy nem is érdekelt igazán, két évvel korábban a 28-as gumikkal sem okozott gondot és most a 23-asokkal sem.

Nemsokára Olang-nál is voltam. Már a falu előtt lekanyarodtam egy kis bicikliúton következő célpontom felé: ez pedig a Staller Sattel volt, egy 2052m magas hágó az olasz-osztrák határon. A tervem az volt, hogy felmászom a völgyben a hágóig, de nem kelek át Ausztriába, hanem visszagurulok Olang-ba, és onnan pedig a Dolomitok felé fordítom a kormányt.

A völgyben fölfelé meg is álltam rögtön egy kis faluban, Rasun di Sotto-ban, mert fogyatkozó innivalókészletemet szerettem volna feltölteni a mászás előtt. A boltosnéni nagyon kedves volt, azt is megengedte, hogy az egyik újságba belelapozva megnézzem az időjárásjelentést. Az előrejelzés öt napot ölelt fel, és egyre javuló időjárásról írt. Ugyan számítani lehet továbbra is záporokra, de a csapadékhajlam szépen lassan mérséklődni fog. Ez bizony jó hír!

Megkezdtem a hágó meghódítását. Rasun éppen 1000m fölött fekszik egy kicsivel, szóval aznapi első komoly mászásom jó 1000 méter szintkülönbséget jelentett. A Nap ragyogott és bár a szemközti hegyek fölött felhők tornyosultak, igyekeztem teret engedni az ereimben szétáramló bizakodásnak. Kitartó, de nem nagyon meredek úton haladtam egyre feljebb. Szép kis települések sorakoztak az út mentén, a hegycsúcsok pedig szinte megállás nélkül vonzották az ember tekintetét. 1300m fölött begorombult az út, hirtelen 10% fölötti lett a meredekség, elkezdődött tehát az elkerülhetetlen kaptató. Nem sokkal ezután egy tóparthoz értem, ami már 1600m felett volt. Itt úgy döntöttem, hogy kimaradt reggelimet összecsapom az ebéddel. Végül csak néhány lekváros kenyeret ettem, mert annyira izgultam a hágó miatt, hogy már tűkön ültem.

Irány a Staller Sattel!

Lago di Anterselva

Elindultam tehát. A tó, a Lago di Anterselva elképesztően látványos volt, ahogyan tükröződtek benne a szemközti irgalmatlan hegycsúcsok. Az út hirtelen keskeny lett és egy rendőrlámpa állta utam. A mellékelt tábla szerint minden fél órakor váltott zöldre és háromnegyedkor pirosra. Nem kellett hozzá nagy logika, hogy kiszámoljam, hogy a fentről jövőknek minden bizonnyal egészkor vált zöldre és negyedkor pirosra. Éppen nem sokkal múlt délután egy óra, szóval tanácstalanul néztem körbe. Az biztos volt, hogy fél óra alatt nem tudom megmászni az előttem lévő 400m szintet, de ha neki indulok, akkor a keskeny úton veszélyes lehet a szemből jövő forgalom. Mivel más kerékpárosok is átérezték az időtényező mögött rejlő könyörtelenséget, ezért nekiindultak – és nekiindultam én is. A szemből érkező autók néha dudáltak, de ha több jött egyszerre, akkor félreálltam. Hamarosan elhaladt mellettem az utolsó autó is, nagyjából 10-12 percet tehát forgalommentesen tudtam haladni, amíg mögülem nem indítják meg forgalmat. A 10% körüli és többször afölötti meredekség ellenére is nagy tempóra váltottam, mert tudtam, hogy muszáj lesz a 2-kor visszaindulók között ott lennem nekem is. Különben annyira kicsúszom az időből, hogy nem tudom megmászni aznapi második emelkedőmet. Néha álltam csak meg tehát, hogy fotózzak egyet-egyet. Az autók lassanként beértek, de még egész előtt felértem a hágóba.

Staller Sattel - Passo Stalle

Körbenézés után elégedetten konstatáltam, hogy beleférek az időbe. Megvártam, hogy elmenjenek az autók aztán elindultam én is. A nagy meredekségű út elég fárasztó volt lefelé is, de legalább hamar lent voltam. Mi több, hamar visszaérkeztem Olang-ba is, délután fél négykor már a Furkelpass meredek hágóútján csévéltem felfelé a pedálokat. Igazából nem az 1789m magas hágó volt a cél, hanem a hágó alól induló legendás emelkedőn akartam feltekerni a Plan de Corones-re, vagyis Kronplatz-ra. Ez az út bár burkolatlan, sokszor szerepelt a Giro di Italia repertoárjában, hatalmas kerékpáros legendák mászták már meg a sporttörténelem folyamán.

Nem gondoltam volna, hogy a Furkelpass útja annyira meredek. Iszonyúan kifulladtam rajta, de szinte egyfolytában 10% fölötti meredekség miatt ez nem is volt csoda. Mivel lassan, de könyörtelenül az idő is telt, nem igazán vehettem félvállról a helyzetet. Negyed hat előtt értem fel a Furkel-re, és innen szemügyre vehettem a nyugati-északnyugati látóhatárt is. Nem igazán tetszett, amit láttam. Ugyan a délután folyamán erősen felhősödni kezdett, egészen addig nem volt semmi zűr, de most látszott, hogy nem kizárt az újabb esős megpróbáltatás esélye sem. Méghozzá a Kronplatz emelkedőjén.

Visszatekintés a Furkelpass emelkedőjéről Olang irányába

A hágóról egy kicsit le kellet gurulni, majd jobbra fordulva megkezdődött az igazi emelkedő. Rögtön a bevezető szakaszon 17%-ra ugrott a kijelzőmön az érték, de ez még burkolt volt. Hamarosan eltűnt a burkolat és kegyetlen rossz minőségű lett az út. Mármint azt sejtettem, hogy nem lesz leányálom, de azt, hogy ennyire rossz lesz az út, nem gondoltam volna. A kanyarokban kerékpáros legendákról készített táblák álltak, ez legalább egy kicsit feledtetni tudta a kínszenvedést, amit a megrakott, 23mm-es gumikkal rendelkező biciklivel végrehajtott mászás okozott. Volt egy-két kanyar, ahol majdnem megálltam, de egy utolsó lökettel sikerült kibillentenem a gépet a holtpontról.

Hamarosan ott volt a zápor, szakadni kezdett az eső. Megálltam egy fenyő alatt és vártam egy kicsit, amíg nem mérséklődött annyira, hogy elindulhassak ismét. A kanyarokban annyira zubogott a víz a kimart vízmosásokban, hogy a bravúrokat nem sikerült megismételni, itt már egy két helyen le kellett pattannom a gépről és tolni néhány métert.

Nagysokára alacsonyodni kezdtek a fák, alpesi legelők következtek. Elhagytam a 2000 métert. A meredekség lanyhult egy picit, a hajtűkanyaros szakasz itt kiegyenesedett valamennyire a hegyoldalban. A legelő üszők szánakozva tekintettek rám, ahogyan eltekertem közöttük. Egy ház után nem sokkal balra kellett volna fordulnom, de nem értettem pontosan a helyzetet, az úton folydogáló víz valahogy megzavart, de aztán megtaláltam a helyes utat. Itt ismét burkolt lett az út, de azonnal 20% fölötti lett a meredekség is, miközben megint elkapott egy kis zápor. A felfelé tekerés ezen a szakaszon elég rémálommá vált. A csúszós úton nagy ellenfél volt a majd 24%, de száraz úton is az lett volna. A hátsó kerék minduntalanul kicsúszkált, ahogyan erőltettem a tekerést, ezért amint egy kicsit szelídült azonnal megálltam pihenni, mert azt hittem szétpattannak a combjaim. Alig bírtam elindulni ismét. Szerencsére nem volt hosszú ez a rész.

A hegy tetején egy árva lélek sem volt, pedig elég sok épület volt fenn, különböző felvonók végállomásai. Egy kicsit sétáltam, hogy lerázzam a lábaim. A vihar utáni fények valami fantasztikus ruhába öltöztették a hegyeket. A felhők közül előbukkantak a Dolomitok csúcsai, ahogyan a majdnem 2300m magasságból széttekintettem.

Fél nyolc volt lassan, nem volt mese, vissza kellett indulni. A meredek részhez érve konstatálnom kellett, hogy nem tudok legurulni rajta, mert a 24%-os vizes úton semmilyen fékhatás nem volt, ezért az életveszélyt elkönyvelve még idejében leugrottam a gépről és inkább letoltam.

A legelésző állatok szakaszát igazából élveztem is egy kicsit, de a szerpentines, meredek és rossz minőségű úton elég nagy kínszenvedés volt az ereszkedés. Már sötétedett, amikor leértem az országútra, gyors gurulásba váltottam, miközben egyfolytában sasoltam az út szélét. Csak nem akart előbukkanni a megfelelő táborhely. Végül San Vigilio előtt nem sokkal egy kis úton bementem az erdőbe és sátrat állítottam.

 

 

9. nap:

A 9. nap túravideója:

 

Már fél 7-kor talpon voltam, a kávézás és pakolás után el is indultam, hogy ne vesztegessek egy percet se. Tisztában voltam azzal, hogy milyen szép szakasz van előttem aznapra a Dolomitok hegyei között. Bár a következő két betervezett hágón – a Gardena-n és a Sella-n – már voltam 2010-ben, akkor annyira a szívemhez nőttek, hogy nem bántam túlzottan az ismételt megmászásukat. Különösen, hogy – bár csak a tőlem megszokott csekély minőségben ugyan – most már filmet is tudtam készíteni róluk.

Elindultam tehát. A gurulással kezdett napok nem mindig indulnak jól, a reggeli hegyvidéki hűvös levegőn nem esik jól az ereszkedés. San Vigilio után azért már tekerni is kellett jócskán, mi több, nem sokkal később már beleágaztam a 244-es útba is, ahol balra fordulva már felfelé csapattam a Badia völgyben. San Martino-tól egy szakasz ismerős volt, mert 2011-ben is oda gurultam le az Erbe-ről, majd felfelé tartva a völgyben Sternben fordultam akkor le a Valparola felé. Stern-ben ekképpen volt egy ismerős bolt is, ahol feltöltöttem hiányzó készleteimet, ezután Corvara-ig megint olyan úton jártam, ahol még nem voltam. Viszont Corvara-ban nosztalgikus érzések rohantak meg. A Sella hatalmas hegytömege ismét fölém magasodott, alig vártam, hogy megtegyem mellette a félkört. Neki is rugaszkodtam a Gardena hágónak, bár Corvara után nem sokkal megálltam reggelizni egy fél órára.

A Sella tömbje, 2012

A Passo Gardena hágóútja, 2012

A mászás ugyan ismerős volt, de nem volt emiatt kevésbé élvezetes, mint két évvel korábban. Sőt, az a tudat, hogy már másodszor vagyok ott, inkább azt az érzetet keltette bennem, hogy szinte otthon vagyok. Ahogyan feljebb jutottam, elkezdődött a rám korábban is nagy hatást kiváltó szerpentines szakasz, majd azon kaptam magam, hogy fenn is vagyok a 2119m magas hágóban.

Nem sok időt töltöttem fenn, néhány perc múlva gurulni is kezdtem. Az idő nagyon szép volt, ugyan a Langkofel hármas csúcsa felhőkbe burkolódzott, alapvetően a napsütés uralta az eget. Suhantam a Sella oldalában. A gurulás utolsó kanyarjainak egyikében eszembe jutott, hogy éppen ott tört rám a hasmenés két éve, de még az ilyen emlékek is megszépülnek egy idő után. Pláne egy ilyen helyen.

Balra fordultam az elágazásban, akárcsak legutóbb, és már el is kezdődött a Passo Sella hágóútja. Az olasz hegyivadász ezred gyakorlatozott éppen a Sella mellett. Megálltam egy kicsit, hogy felvegyek egy videófelvételt, ekkor elhaladt mellettem egy páros. Fölszálltam én is a biciklimre és elindultam utánuk. Alig mentünk néhány száz métert, amikor egy szemből jövő motoros társaság egyik hölgy tagja elvétette a kanyart, és ahogyan korrigálni akarta, a mi oldalunkon csapódott a szalagkorlátnak, az előttem haladó páros előtt alig néhány méterrel. Ha nem állok meg filmezni, esélyes, hogy pont ott vagyok…

A csaj eléggé lenyúzta magát, de a motoros szerkó azért nagyrészt megvédte. Innen is onnan is vér csöpögött belőle, ezért többen is megkérdeztük, hogy segíthetünk-e, de bőgni kezdett, majd teljesen behisztizett, ami ordibálásig fajult. A szitkokat az egyik srác fejére szórta, aki szemmel láthatóan a kedvese volt, és hallgatott, mint a sír. Nem igazán értettem, miért ő tehet róla (szemmel láthatóan ő sem), de mivel mindenki továbbállt én is azt tettem. A roncsokat a motorosok összeszedték, a távolból még láttam, hogy megérkezett a mentőautó.

A kis közjáték után nem zavarta semmi az impozáns hágómászást, fél 2 előtt néhány perccel fenn is voltam a Dolomitok legmagasabb hágóján. Nézelődtem és fújtam egyet, több videót is rögzítettem. Nagyon szeretem azt a hágót, erre azt hiszem pont akkor jöttem rá ott fent állva. Nehéz is volt ott hagyni, de mennem kellett, a tempó határozta meg azt a napot.

A Passo Sella túloldala, a háttérben a Sella tömbje

A Langkofel (Sasso Lungo) hármas csúcsa és jobb oldalt a Passo Sella épületei

Ismerős, de csodálatos kanyarokon jutottam le Canazei-be, majd a Val di Fassa-ba, a Fassa völgybe. A tervem az volt, hogy egész délután délnek tartok a völgyben lehetőleg akkora sebességgel, amekkorával csak tudok, de legalábbis akkorával amekkora még kényelmesen tartható. Predazzo-ig csupán egyszer álltam meg, hogy megebédeljek, de Predazzo-ban egy boltot kerestem, hogy az aznapi melegben megcsappant folyadéktartalékaimat pótoljam. Mivel már késő délután volt, a betervezett vadkemping miatt is szükség volt valamennyivel több innivalóra. Mivel már Predazzo előtt is kerékpárúton tettem meg jónéhány kilométert, a városka után is egy ilyen túraúton folytattam a tekerést.

Fél hatkor érkeztem meg Molina mellé, itt balra fordultam egy kis úton, ami a 2042m magas Passo Manghen felé vezetett. Mivel Molina kb. 800m-en fekszik, igencsak komoly mászás várt még rám aznapra, de úgy döntöttem, hogy bevállalom. Nekiiramodtam. Az út egy ideig elég széles volt, de egy idő után szinte egynyomvonalassá változott. Innentől kezdve nagyon vadregényes helyeken jártam. Eléggé elfáradtam ugyan, de körülbelül kiszámoltam, hogy 8 óra körül felérhetek a hágóba és majd a túloldalon gyorsan keresek valamilyen táborhelyet. Az 1400 méteres magasságot elhagyva azonban annyira hihetetlen szép helyre értem, hogy úgy döntöttem, ott maradok. A fenyőerdőben volt egy kisebb szurdok, ami mélyén egy patak zubogott, számtalan kis vízesésen keresztül. Efölé lógott be egy párkányszerűség, ide állítottam fel a sátramat. Utána lementem a patakpartra, mert muszáj volt körbenéznem odalenn, annyira szép volt a hely!

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2012. "Keleti-Alpok kör" 3. rész
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat