7-10. nap:

Négy napig maradtam Davosban apámékkal. Közben jókat főztünk, beszélgettünk és nézelődtünk a környéken. Többnyire nagyon rossz volt az idő, például már másnap, ahogyan megérkeztem friss hóréteg fedte a hegyeket, de aztán is sokat esett.

11. nap:

Indulásom napján viszont ragyogó napsütés keltett. Rövid búcsúzkodás után indultam el Davos felé. A négy nap pihenő alatt átértékeltem a helyzetet. Először ugyanis az volt az ötletem, hogy Klosters felé megyek, aztán Lichtenstein-on keresztül megpróbálok kilyukadni Németországba, ahol megkeresem a Dunát és a folyó mentén kényelmesen visszatekerek, lehetőleg minél kevesebb hegyet akartam látni. De a pihenő alatt a szervezetem magához tért és ellentmondást nem tűrőn kezdett a Dolomitokért könyörögni. Mi több, annyira elememben éreztem magam, hogy minél több kétezres hágóra szerettem volna feljutni hazafelé pedálozva. Azért a kisördög még az indulás utáni percekben sem akart kibújni a gondolataimból: biztosan ezt akarom? Sokkal kényelmesebb lenne hegyek nélkül ilyen tropa állapotban. Ezért még Davosba sem értem, már egyszer megálltam egy benzinkútnál, hogy vegyek egynéhány apróságot, de közben inkább azon gondolkodtam, mi tévő legyek. Nos: ha a hegyeket választom és nem ugyanarra akarok menni, mint ahogyan jöttem, akkor visszafelé kézenfekvő lenne az Albula -hágó. Ha azon átkelek, a Dolomitokig még legalább egy olyan hágó van, ami magasabb 2000-nél ha az Ofenpass-on megyek visszafelé is, de a Stelvio megkerülésével. Ha nem az Ofenpass-t választom, akkor legalább három nagy hágó: a Berninapass, a Foscagno, a Gavia és a Tonale, illetve ezutóbbi kettő helyett bevállalhatom a Stelvio-t másodszorra, ez alkalommal a túloldalról.

Az Albula nagyon jó Jolly Joker útvonal – gondolkodtam. Hiszen, ha átkelek rajta, akkor az Inn völgyében leszek, és a hágó megmászása után tudom majd csak igazán, hogy akarom-e én ezt idén. Ha mégis amellett maradok, hogy nem bírom a hegyeket, akkor az Inn mentén is „lecsoroghatok” a Dunáig, és onnan meg biztos a hazajutás a már kigondolt forgatókönyv szerint. Nagyon jó terv!

Szóval útnak indultam délre. Gyönyörű völgyben gurultam lefelé, nem volt nehéz a tekerés egészen Wiesen-ig, ahol emelkedni kezdett, sajnos pont egy 5km-es alagút közepén. Ezután az emelkedő után is hosszú gurulás következett, mindez persze tudtam, azzal jár együtt, hogy jóval alacsonyabbról mászhatom majd meg a 2315m magas Albula-t. Alvaneu után egy hangulatos szerpentinsoron leereszkedve érkeztem az elágazáshoz, ahol balra fordultam.

Svájci táj az Albula felé gurulva

A hágó egy tábla szerint zárva volt! Aztán ahogy közelebb mentem, kiderült, hogy egy hegyi maraton-futóverseny van, de ez a kerékpárosokat nem érinti. Ennek már csak azért is örültem, mert így semmilyen forgalom sem volt az úton. Egy hegyikerékpáros csoport is éppen ezen a szakaszon tekert felfelé, az elöl haladóval beszélgettem egy kicsit. Németek voltak és szintén az Albula-ra tekertek. Egy idő után hátrahagytam őket, a saját tempómban emelkedtem egyre feljebb. Egy szép sziklás résznél többször is megálltam fotózni. Közben innen is, onnan is egyre több futó tűnt fel, többükkel egy szakaszon együtt mentünk, de aztán lemaradoztak. Bergünben nagy ünneplő tömeg tolongott, a maraton befutója itt volt. Sajnos nem vettem észre, hogy a főutcán van kijelölve a cél, csak akkor kaptam észbe, amikor már kifeszített szalagok között tekertem a tömeg nagy örömére, akik úgy döntöttek, hogy úgy ünnepelnek, mint valami Tour de France-os sztárt. Először próbáltam sűrűn bocsánatot kérni, de aztán láttam, hogy mindenki poénra veszi, hogy véletlenül bekavarodtam a futók célegyenesébe, így végül úgy döntöttem, hogy Armstrong módjára ünnepélyesen tekerek át a célvonalon egyik karomat a magasba tartva. Sajnos semmilyen díjban nem részesültem…

Egyre magasabbra...(tekerés az Albula felé)

A falut hátrahagyva egyre varázslatosabb lett a táj. Nem volt kemény az emelkedő, az utolsó szakaszokon kényelmesen nézelődtem. A hágót megelőző néhány km idegen bolygó látszatát keltette a rengeteg szikla miatt. A hágón sok kerékpáros volt, egyikük készítette rólam a csúcsfotót. Egy kicsit pihentem, aztán megkezdtem a gurulást. Először alig lejtett az út, ezen a helyen egy csomó borzderes hegyi szarvasmarha legelészett, nem egy ponton kényelmesen átkeltek az úton is, ekkor persze percekig állt a forgalom. Aztán pillanatokon belül kiderült, hogy a hágó keleti oldala jóval meredekebb, a gurulás száguldássá transzformálódott át.

Gurulás az Albula-hágóról

A völgyben La Punt nevű faluban ágazott az út a főútba. Döntenem kellett. Az elmúlt fél nap megmutatta: a négynapos pihenő alatt helyrejöttem, úgy éreztem, hogy akárhova feltekerek. Csak néhány erős pedálfordulat az emelkedők alján és lendületből felgurulok még a Stelvio-ra is! Nem volt mese: szükségem van a hegyekre, köztük vagyok otthon. Ha a Dolomitokra gondoltam, akkor végképp megerősödött az elhatározás: irány a passo del Bernina, és utána bármi!

El is indultam. 10 kilométert dél felé gurultam a főúton, utána balra kanyarodtam ismét. Kisvártatva Pontresina nevű városkához értem, aztán magam mögött hagyva kibontakozott előttem a völgy és vele a Bernina! Fantasztikus volt a hófödte csúcstömb. Franciaországban tekertem utoljára 4000-esek között és most itt van előttem a Bernina, az Alpok legkeletebbre fekvő olyan hegycsoportja, ami magasabb négyezer méternél, 4049m magas! Nem bántam meg elhatározásom. Egy kicsit még tekertem feljebb, aztán legurultam jobbra egy kempingbe, mert már estébe hajlott. Nagyon kedves fiatal lányok voltak a recepciónál, kifizettem a díjat, aztán vettem néhány édességet a boltban. Sátorállítás után a fényekben gyönyörködtem, aztán fürdeni mentem. Mire kijöttem a zuhanyzóból, jócskán lehűlt a levegő. Gyorsan bebújtam a hálózsákomba és a térképet kezdtem böngészni. Szóval: a Bernina-hágó megmászása után egy kicsit kell csak gurulni, aztán balra kell fordulni egy völgybe. Ott lesz a határ is, utána már Olaszhonban folytatom az utat. Egy hágó lesz csak arrafelé: a Foscagno, ami 2291m. Ha onnan legurulok, megmászom újra a Stelvio-t! Így döntöttem. Ez a másnapi terv.

12. nap:

Kora reggel olyan hideg volt, hogy azt hittem befagy a lukam. Kimásztam a sátramból (kétszer indultam neki, míg végül nagy levegőt véve, sűrű anyázás közepette kibújtam a hálózsákból), ahol azt láttam, hogy a szintén koránkelők (Bernina-mászók) úgy fel vannak öltözve, mintha beköszöntött volna a jégkorszak. A téli sapka szinte kötelező kellék volt. Ezek elismerően csettintettek, mikor megláttak rövid biciklisnadrágomban és a polármellényemben. Azt mondjuk nem tudtam, hogy közben arra gondoltak-e, hogy: „nézd má’ milyen edzett a csávó!”, vagy hogy: „Nézd má’ mekkora idióta a csávó…”, szóval a gyors távozás mellett döntöttem. Nagyon örültem annak, hogy azonnal emelkedő kezdődött a kemping után (illetve a tegnap esti itt folytatódott), mert így legalább bekapcsolt a fűtés.

Néhány száz méter után megláttam a gleccservölgy felső részén a Mörteratsch-gleccser nyúlványait, legalább tudtam már miért volt olyan hideg hajnalban. A látványra nehéz szavakat találni.

A Mörteratsch-gleccser

Nem volt kemény az emelkedő és nem is kellett nagyon magasra mászni a kempingből, kb. 8-10 km-re lehetett a hágó. Ahogy az lenni szokott, a felső szakaszok látványvilága valósággal mellbe ütötte az embert. A monumentalitás csodája előtt lépten-nyomon fejet kellett hajtanom…

Dávid és Góliát (tekerés a Bernina-hágóra)

Felértem a hágóba. A tábla 2330m-t mutatott, a térkép 2323-at. Szokásos pihenés, szokásos csúcsfotózás. Egy motoros-banda két tagja állt le beszélgetni velem, a „tábla mellett állós” csúcsfotókat ők készítették, természetesen viszonoztam a szívességet. Nem akartam túlságosan sok időt pazarolni, így egy negyed óra után gurulni kezdtem.

Már a lejtő eleje is meglehetősen gyors volt, de aztán a lendület csak fokozódott. Először paráztam is kicsit, hogy elmegyek az elágazás mellett ötvennel, de végül kiderült, hogy felesleges aggódni. Befordultam balra, csakhamar elmentem a határépület mellett is. Szóval Olaszországban folytatódott tovább a gurulás…, azazhogy dehogy gurulás, emelkedő! Itt emelkedő? Na mi a helyzet, csak nem megint valami hágó jön?

Egyre meredekebb lett az út, jobban a pedálba kellett taposni, mint a Bernina felé. Egy nagy hajtűkanyarban egy birka ugrott be balról a képbe, azt hittem rám veti magát, de aztán kimanővereztem valahogy. Szegény elég ijedt képet vágott. Miután jól lehordtam, még inkább elkeseredett. Aztán satufékezett egy autó, kiugrott egy csaj, sűrűn elnézést kért, hogy megszökött a birkájuk, begyömöszölte az állatot a kocsiba és visszahajtott.

Nekem meg az emelkedő folytatódott. Kicsit ellaposodott, nem volt már annyira meredek. Aztán felértem a tetejére, kiderült, hogy az igazi határ itt van, és bizony ez is egy hágó, a Forcola di Livigno, 2315m magas. Nagy szintet nem kellett jönni az elágazás óta, de azért 200-250 méter biztosan megvolt, ráadásul nem igazán számítottam ilyen meglepi-hágóra…

"Meglepetésemelkedő" Livigno felé kerékpározva

Hosszú lejtő indult innen a völgyben lefelé. Amikor kiszélesedett, Livigno városka házai is feltűntek. Érdekes kis település volt, mint kiderült vámmentes terület, mikor bementem egy boltba, azonnal látszott, hogy például a szeszesitalok mennyivel olcsóbbak. Vettem magamnak ebédrevalót, csorgott a nyálam, amikor kedvenc ír whiskey-met is kiszúrtam az egyik polcon, de nem lett volna kedvem cipelni. Rövid falatozás után elindultam. Az emelkedő azonnal megkezdődött. Feljebb jutva a táj szépsége is jobban megmutatkozott, hatalmas panoráma nyílt főleg a nyugati és északi irányba.

Az emelkedő egyszer csak véget ért, méghozzá egy passo Eira nevű újabb meglepetés-hágóban, 2208 méteren. A túloldalán ismét a kilátásban gyönyörködhettem, ezúttal a dél, dél-kelet felé. Persze az a tény, hogy ismét visszagurulás jön, aztán megint emelkedő a Foscagno-ra, némiképpen azt az érzést keltette bennem, hogy hosszú nap lesz ez a mai, pláne ha még a Stelvio is benne lesz a programban.

Legurultam, nemsokára kiderült, hogy nem is nagyon mélyre. Nem sok szintet vesztettem, bár annyira nem is érdekelt. Fáradtnak nem éreztem magam, inkább kíváncsi voltam a folytatásra. Megindult a felfelé-menet. Egy országúti kerékpáros előzés közben beszédbe elegyedett velem. Néhány szó után rájött, hogy nem vagyok olasz, ezért angolra váltott. Kérdezte, hogy merre tartok. Mondtam neki, hogy a Foscagno után mára még a Stelvio is benne van a pakliban, aztán holnap a Dolomitokig megyek, ahol majd néhány nagy hágó még sorra kerül. Utána meg hazatekerek Magyarországra. „Ironman, Ironman!” – kiáltott vigyorogva, aztán a vállamat veregette menet közben. Ez jól esett az ideúton megtépázott önbecsülésemnek, bár már távolinak éreztem a kezdeti kipurcanásomat. Belegondoltam, hogy mivel éppen vasárnap volt, pont egy hete vasárnap haldokoltam fent a Stelvio-n útban Svájcba. Csak egy hete lett volna…?

Útban a Foscagno-ra

Hamarosan felértem a 2291m magas passo Foscagno-ra is. Egy lakókocsis srác készítette a csúcsfotót a táblánál, csak sajnos éppen a fotózáshoz készülődvén lazán nekidőltem a táblának, ami kidőlt. Így fotózás közben egyik kézzel a táblát, a másikkal a biciklit kellett fognom. A művelet után valahogy sikerült fixálnom a táblát is…

Újabb kerékpárosok érkeztek, ezekkel is beszélgettem néhány percet. Amikor elindultak én is nyeregbe pattantam és megkezdtem a sokkilométeres gurulást. Az eleje szédítő volt, alagutas szakasz is volt benne, aztán néhány szerpentin tette izgalmasabbá a száguldást. Valdidentro-nál már ellaposodott kissé, innen már többet kellett tekerni. Csakhamar Bormio mellett találtam magam, ahol az út beleágazott abba a főútba, ami a Stelvio-ra vezetett. Mivel nem volt még későn, természetesen a mászás mellett döntöttem. Elindultam tehát ismét a kedvenc irányomba: felfelé…

Az út első szakasza a sziklafalak déli oldalán vezetett, így fél óra elteltével a kulacsaimat kezdtem vizsgálgatni, mennyi víz van még bennük. Bár még jócskán akadt nálam folyadék, a nagy meleg előrevetítette a gyors fogyást. Több kanyar és szerpentin után az út végül is befordult egy völgybe, itt már nem volt akkora a hőség. Csakhamar megláttam a völgy felső részén a kígyózó hajtűkanyarokat a hegyoldalban, majdnem akkora látványvilágot nyújtottak, mint egy hete a túloldalon. Több rövid alagúton is átkeltem itt a völgyben, egy helyen nagyon feltorlódtak az autók, lévén csak egysávos volt az út odabent. Mivel én kerékpárral voltam, az autósok megkértek, hogy menjek előre „kémkedni”, hogy mi a helyzet, miért is áll a sor. Kiderült, hogy az alagút túloldalán nem történt semmi, csak az onnan jövők sem mertek átkelni, ezért ott is állt a sor teljesen feleslegesen, mert azt hitték, hogy a másik oldalon van valami probléma.

Az alagutak végeztével ez a relatíve egyenes szakasz a hegyoldalban be is fejeződött, elindultak a szerpentinek. Az egyik kanyar után megtartottam ebédemet is, bár már jócskán a délutánba nyúlt az idő. Egy kicsit feljebb hangulatos hütte állt az egyik kanyarban, itt megtöltettem a kulacsaimat vízzel, ittam egy jó kis Almdudlert is.

Kemény emelkedés jött az elkövetkező félórában. Szinte „fal”-nak volt nevezhető a hegyoldal, ahol az út vezetett. Nem sokkal a szerpentinek vége előtt észrevettem egy nagytestű madarat az egyik hegy mellett körözve, kérleltem, hogy jöjjön közelebb. Amikor egy kicsit közelebb repült, egy éles fordulóban felém villantotta a szárnyprofilját, így a nagy távolság ellenére is tökéletesen felismerhetővé vált: szakállas saskeselyű volt, Európa egyik legritkább ragadozómadara. Még soha életemben nem láttam ilyen állatot, nagyon örültem neki. Nyugat-Európában elég szervezett program folyik a védelmük érdekében, sok helyen engednek szabadon mesterségesen felnevelt egyedeket, így a környéken is történ már telepítés, erről régebben olvastam egy cikket.

A Stelvio-ra vezető szerpentinek a déli oldalon, Bormio felől

A keselyű elrepült, nekem is tovább kellett állnom, mert ha még nem is fenyegetett a besötétedés veszélye, azért még messze voltam a céltól. A szerpentinhalmaz végeztével az út egy völgyben folytatódott tovább. A meredekség nem csillapodott, csupán mentes volt az élesebb kanyaroktól. Egy vízesést követően néhány ház és egy diadalív tűnt fel, az utóbbit a hős olasz katonáknak emelték. Egy hosszú, enyhe, de meredek jobbkanyart követően láthatóvá vált a Stelvio, alatta azzal a szerpentines szakasszal, ahol már jártam egy hete, csak akkor gurulva (és vacogva). Egy fiú-lány páros előzött meg, kevés cuccal voltak és valószínűleg kevesebb aznapi szinttel a lábukban. Miközben előztek beszélgettünk egy kicsit, németek voltak és nagyon jófejek.

Kezdtem azért fáradni egy picit. Nagyjából 3000m szintemelkedésűre saccoltam a napot (ez a későbbi ellenőrzés során helytállónak is bizonyult), szóval nem a világ teteje, de a hirtelen kapott kiváló erőnlétem még nem volt annyira kiforrott. A szerpentineken valami enyhe szédülés fogott el, gondoltam, esetleg leesett a vércukrom. Néhány falat után folytattam a tekerést, kutya bajom sem volt. Sőt, a hágó alatt határtalan boldogság lett rajtam úrrá. Itt vagyok, méghozzá egy hét után másodszorra is!

A hágó alatti táblánál fotózkodtam ezúttal, úgy döntöttem, hogy a hágón nem fogok sokat időzni. Így is tettem. Rövid pihenő után vettem két plüssmormotát a húgomnak és a kedvesemnek, azután a napsugarak laposabb szögét szem előtt tartva gurulni kezdtem a félelmetes túloldali kanyarokon (megjegyzés: egy évvel későbbi túrámon csináltam egy rövidke videót a gurulásról ezen a helyen…)

A táj suhant mellettem, magam mögött hagytam a völgy felső részét, aztán begurultam az erdőbe. Az út meredeksége ezen a helyen még nem csökken – sőt, néha még meredekebb is – szóval a száguldás nem ért véget. És még sokáig nem.

Prato allo Stelvio-ban rákanyarodtam az ismerős bicikliútra Merano felé. Kutatni kezdtem valami jó kis éjszakázóhelyet, de egy darabig válogatósan lefitymáltam valamennyit, aztán egy sűrű fiatalos erdőfoltocskában megtaláltam azt, amire vágytam. Sátrat állítottam, vacsoráztam, és elalvás előtt még a térképet bújtam egy kicsit, hogy a másnapi tervet átgondoljam.

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2010 Kelet Svájc, Dolomitok 3.
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat