7. nap (2011.07.28.):

Alig bírtam magammal, korán felkeltem, hogy ellenőrizzem a helyzetet: ragyogó napsütés volt odakinn! Gyorsan felöltöztem, és kimásztam a lakókocsiból, hogy körbenézzek. Hatalmas hegyek emelkedtek mindenfelé.

Elhatároztam, hogy nem indulok el azonnal. Kiterítettem a cuccaimat a napfényre, hogy száradjanak egy kicsit. Addig nézelődtem és terveket szövögettem a továbbiakra. Egy idő után persze látszott, hogy a száradás lassabb ütemű, mint gondoltam ezért pakolni kezdtem. 10 óra körül, az eredeti terveimnek megfelelően el is tudtam indulni.

Camping Demonte-ban

Egy kicsit begurultam még Demonte-ba, mert az már tegnap az esőben is feltűnt, hogy meglehetősen szép városka. Így egy kis nézelődéssel indítottam Alpok túrám tulajdonképpeni első napját.

Innentől egészen Vinadio-ig csak egyszer álltam meg, mert két ragadozómadarat láttam meg bekeringeni a völgy fölé, és azonnal azonosítottam egyik abszolút kedvencemet, a kígyászölyvet. Gyorsan letámasztottam a gépet és előkaptam a fényképezőgépet, de ahogyan az lenni szokott, mire előszedtem a madarak elrepültek.

Vinadio-ban egy boltot kerestem elsősorban azért, hogy sajtot szerezzek magamnak, ami remekül sikerült is egy jó kis hegyvidéki sajt formájában. Persze ha már ott voltam, beszereztem még egy-két szükséges dolgot. Utána kitekertem a városka széléhez és egy fás ligetben leültem egy padra, hogy reggelizzek. Nagyon felvillanyozott az, hogy megérkeztem az Alpokba.

Kis idő múltán balra kellett kanyarodnom egy kis mellékút felé, hogy rögtön felfelé induljak meredeken első hágóm, a Colle della Lombarda felé. Az elágazás egy Pratolungo nevű kis falunál volt, a települést elhagyva azonnal felugrott a meredekségjelzőm 10% környékére. Úgy határoztam, hogy teljesen mindegy az, hogy mikorra mászom meg a hágót és mikorra gurulok le majd a túloldalon, erre a napra elég lesz a Lombarda. Szerettem volna kipróbálni térdeimet az első két napon az Alpokban, hogy tudjak következtetni a továbbiakra.

Szerpentinek a Lombarda felé tekerve

Nagyon keskeny, hangulatos úton tekertem fölfelé. A táj meseszép volt. Több szerpentinen is túl voltam már, amikor egy szűkebb sziklás völgyet elhagyva igazán kanyargóssá vált az út. Elfogott a „magashegyi kerékpáros láz". Gyógyíthatatlan betegség, mondhatom.

Még több szerpentin...

Az ég erősen felhősödni kezdett, közeledett a beígért délutáni front. Egy elágazásnál balra kellett fordulnom, ha tovább megyek egyenesen, akkor Santuario di Sant' Anna-ba jutok. Néhány perccel később szemerkélni kezdett, de egyelőre nem vészesen. Időnként el is állt. Így haladtam felfelé sokáig. Egy tóparton aztán már nagyon közel éreztem magam a hágóhoz, néhány fotó és egy-két pedálfordulat után fenn is voltam. Elképesztően szép volt a kilátás az olasz oldalra, bár sötét felhők határozták meg a képet. A francia oldalon dörgött az ég, de egyelőre a hágón még csak nem is szemerkélt. Felöltöztem a guruláshoz, aztán fotóztam is néhányat. Egy német csávó is lekapott a táblánál. Egy csoki után gurulni kezdtem Franciaországba.

A Lombarda/Lombarde felhőben...

Az esőre nem kellett sokáig várni, mire a néhány km-re lejjebb lévő Isola2000 nevű síparadicsomhoz értem, már jócskán esett. Mivel észrevettem azt is, hogy két kilométerórám között nagy eltérés van, gyanítottam, hogy a Trelock jeladójában fogyni kezdett az elem. Emiatt és az eső miatt is megálltam egy buszmegállóban. Kicseréltem az elemet, közben az eső hol jobban rákezdett, hol egy kicsit visszafogta magát. Elhatároztam, hogy lesz ami lesz alapon elindulok.

Colle della Lombarda / Col de la Lombarde

Elég félelmetes volt az ereszkedés az esőben, a fékek kissé nehezményezték azt, hogy vizesek voltak a felnik. Egyáltalán semmi jel nem utalt arra, hogy az eső távozóban lenne, mégis olyan hirtelen derült ki az ég, hogy szinte észre sem vettem. Sok-sok szerpentin után feltűnt a völgy, ahová az út tartott és feltűnt benne Isola falu is. Egy utolsó éles balkanyarban nagyot fékeztem miközben rádőltem az ívre, erre az első gumiból süvítve robbant ki a levegő. „Anyád!"- gondoltam hirtelen, kissé megijedtem, mert alig tudtam megállni a lapos gumival. Azonnal sejtettem, hogy a fékezéstől tűzforró felni miatt történt valami.

Szétszedtem a gumit, kiderült, hogy megolvadt a felniszalag!!! A belsőben lévő 5,5 bar nyomásnak a megolvadt szalag már nem tudott ellent tartani, ezért a belső betüremkedett a dupla falú felni réseibe és a küllők szétlukasztották alulról. Na ilyet sem láttam még. Ugyan eltartott egy ideig, amíg megoldottam a problémát (szigetelőszalaggal tekertem körbe a felnit belülről, aztán erre még ráhúztam az időközben ismét megszilárdult felniszalagot is), de a kék ég és a napsütés feledtette a gondokat. Ráadásul, mint mondtam nagyon korán is volt még, aznapra csak Isola-ig terveztem, így gyakorlatilag meg is érkeztem.

Szerelés után legurultam a faluba és megkerestem a camping-et. Kifizettem a díjat, sátrat állítottam. Az is kiderült, hogy a front sem vonult el még teljesen, mert ismét beborult és esni kezdett. Ugyan nem túl nagy intenzitással, de azt jó sokáig tette. Szóval nem bántam meg, hogy megálltam, annak ellenére, hogy inkább vagyok híve a nagy napi távoknak és szinteknek.

 

8. nap:

Ugyan még erre a napra sem terveztem nagy hajtást, azért korán keltem és korán is indultam el. A Route de la Bonette megmászása volt a terv aznapra, 2008 után másodszorra, csak most a déli oldalról. Szóval szint és látnivaló is akadt bőven a napi tervben, így szinte természetesnek éreztem azt, ha lazábbra veszem. Jausiers-ig a táv nem volt hosszú, egyedül a 2802m-ig tartó emelkedés volt nagy kihívás, de a térdeimet még nem akartam egyből ennél nagyobb megterhelésnek kitenni. A Lombarda megmászása bebizonyította, hogy nincs akkora gond, de annyira félvállról sem szabad vennem, mint ahogyan a síkságon gondoltam. Fájni fájt, de odafigyelve, jó tempót tartva vissza lehetett fogni a fájdalmat. Ennek igazán örültem, de észben tartottam azt is, hogy a túra első kétezresén vagyok csak túl, és ezt több mint 20 fogja még követni...

Gyönyörűen sütött a nap. Isola után szinte azonnal a kerékpárútra fordultam rá, itt nyugodtan tekerhettem az egyelőre még nem meredek völgyben. Egy kicsit hűvös volt még, ezért nem is bántam a kicsit nagyobb tempót sem. Egy idő után vége lett a kerékpárútnak, de az út sem volt forgalmas. Néhány kisebb falu, la Blache és le Bourguet után az út meredek lett, egy-két szerpentinkanyar következett gyors egymásutánban. Erre a részre emlékeztem 2008-ból is, mint ahogy arra is, hogy most egy jókora gurulás is vár rám St. Etienne-de-Tinée felé. A városkában egy boltot kerestem, hogy ezt-azt, például valami reggelire valót beszerezzek, ezért a központ felé fordítottam a kormányt. Csakhamar meg is találtam a boltot, ahol egy kissé nehezményezték azt, hogy nem tudom franciául is elmondani, mit is szeretnék. De végül mindent megszereztem, frissen begyűjtött kincseimmel egy reggelizőhelyet kerestem.

Kerékpárúton a Col de la Bonette felé tekerve...

A városka után még nem kezdett durván emelkedni, de azért lassan de biztosan egyre feljebb kerültem. Ugyanilyen határozottan kezdett a táj is egyre fenségesebb lenni, úgyhogy egyáltalán nem unatkoztam. Egy helyen ismét néhány meredekebb szerpentinkanyarba botlottam, itt egy pompás vízesés is volt, úgyhogy ki nem hagytam volna egy pár perc pihenőt...

Próbáltam felidézni három évvel korábbi emlékfoszlányaimat, de hát a gurulás képei mindig egy kicsit kevésbé maradnak meg az emberben, mint a kapaszkodóéi. Ennek ellenére természetesen néhány részlet ismerős volt. Mint ahogy ismerős volt a magyar nyelvvel kissé vicces le Pra nevű település is, ami csupán néhány házikóból állt. Szerintem több mormotát láttam a környéken, mint embert. A forgalom sem volt valami vészes, sőt alig járt arra néhány autó.

Bousiyéas

Az út ekkor már enyhén szólva is látványos helyre ért, egy utolsó kis település, Bousiéyas után az igazi hágóút-élmény következett. A Bonette itt már láthatóvá vált, feltüzelt a célpont felbukkanása. Ezen a helyen az út megkezdte az óriáskígyó módjára történő kacskaringót, a hegyoldal szerpentinekkel volt tele. Na persze maga a „szerpentin" kifejezés is a kígyózásra utal, hiszen a szó eredeti jelentése „kígyó alakú" azaz „serpentine". Elhagytam a kétezer métert. A meredekség ekkor még csak ritkán volt komolyabb 8%-nál, de azért az elhagyatott katonafalu előtt már egyszer-kétszer 10 fölé is felugrott a kijelzőn az érték. Élvezettel tekertem végig a szellem-településen ismét.

Hegyoldal és kígyózó út, háttérben balra a la Bonette

Az ég befelhősödött ugyan, de semmi nem utalt arra, hogy komoly időjárásváltozás készülődik. Ahogyan feljebb és feljebb tekertem, egyre több kerékpárossal is összefutottam. Mivel én korábban keltem, mint a biciklisek többsége, természetes volt számomra, hogy ekkorra fog megelevenedni az út. Több nagycsomagos túrázó is jött szembe, de zömmel országútisokkal találkoztam. Persze, ez a Tour de France birodalma!

A kilátás

Kevés helyen álltam meg, de a látvány maga azért csábító volt egyszer-egyszer egy fotózásra. Egészen a csúcs alatt találkoztam egy idős bácsival, aki éppen akkor ment el mellettem, amikor egy mormotát igyekeztem lencsevégre kapni. Ahogyan mögötte tekertem, eltűnődhettem minden kerékpározással kapcsolatos filozófiámon, hiszen a bácsika egy személyben, így a la Bonette alatt szinte megszemélyesítette valamennyit. Amikor utolértem, szegény zihálva kérdezgette, mennyire lehet még a vége, de megnyugtattam, hogy most már közel van...

A hágó után nem sokkal egy érdekes szemszögből...

A hágóban aztán letámasztottam egy kicsit a biciklit, mielőtt továbbindultam volna a híres utacskára a hegy túloldala felé. Átsétáltam a hágó másik oldalára, ahol ragyogóan sütött a nap. Kis nézelődés után aztán megindultam az utolsó szakaszra, ahol a meredekség azonnal 13-14%-ra ugrott, de már semmi nem tartóztathatott volna fel. Felértem a csúcsra! Másodszorra!

Aligha kell ecsetelnem szerintem, hogy ezt mekkora győzelemnek fogtam fel abban a pillanatban. Hosszú hónapok komoly térdfájdalmai ellenére sikerült feljutnom. Úgy éreztem, hogy ez a csúcs önmagában szimbolizálhatja azt, hogy képes vagyok megcsinálni az utat úgy, ahogyan elterveztem!

Nem maradtam sokáig, de a győzelmi mámor és a gyönyörű kilátás azért megért egy negyed órás-húszperces nézelődést. Aztán magamra húztam a széldzsekimet és gurulni kezdtem. Nem szándékoztam sietősre venni, hiszen csak délután volt még, nagyon messze volt az este és én csak Jausiers-ig akartam eljutni aznap, hogy abban a kempingben szállhassak meg, amiben 2008-ban is, amikor az ellenkező irányból jöttem.

Szóval gyakran megálltam nézelődni és fotózni. Már rögtön az első szakaszon is, amikor egy szép hófolt mellett gurultam el. Ezen az oldalon már több ismerős részlet ugrott be, ami természetes: itt kapaszkodtam fel 2008-ban, akkor jobban megmaradtak a részletek...

Az út a szakadék peremén...

Elgurultam a Restefond Erőd mellett, aztán a tavacska mellett is, de a lejtő még jó sokáig tartott. Találkoztam egy nagycsomagos párral is, akikkel beszélgettem néhány percet. Svájcból indultak el, néhány nagy hágót terveztek be a túrájukba de a Bonette volt az utolsó, így a vége felé jártak az utazásnak...

Hosszú gurulás után megérkeztem Jausiers-ba. A falu semmit sem változott, könnyedén megtaláltam a kempinget, ahol ugyanaz az idős néni fogadott, aki 3 éve is. Kísértetiesen ugyanazt a beszélgetést is folytattuk le kézzel-lábbal, majd a néni úgy döntött, hogy keres nekem egy ideális sátorhelyet. Követtem, de két-három perc elteltével megállapodott: győzelemittasan mutatta a helyet, amit ideálisnak vélt. A 2008-as sátorhelyem volt az. Honnan a francból tudta...?

Sátrat állítottam és tervezni kezdtem a másnapot. A megtervezni való kérdés az volt, hogy mi tévő legyek, ugyanis nagyon nagy ingerenciám támadt arra, hogy két éjszakát maradjak a kempingben és másnap elmenjek egy igazán izgalmas és kemény körre Barcelonnette felé. Onnan megmászhattam volna egyetlen nap alatt a La Cayolle, a Champs és a d'Allos hágókat is, aztán még kényelmesen vissza is érhetnék a kempingbe. Nagyon csábítónak ígérkezett a három kétezres hágó, ráadásul egy kevés cuccal történő örömbringázás keretei között. A térdeim tesztelésére is kiváló stratégiának ígérkezett az, hogy emelem a napi szintet 3000m fölé, de először csak egynapos cuccal, így megint csak alkalmam nyílhatott arra, hogy következtetéseket vonjak le...

Szóval úgy döntöttem, hogy másnap megcsinálom a kört, és majd a Svájci szakaszon veszek ki a programból valamit helyette, hogy benne maradjak az időkeretben. Jó terv!

 

 

 

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2011 Alpok hosszában 2.rész "Lombarde - Bonette"
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat