22. nap:

Korán reggel azonnal Merano-ba gurultam, hogy pénzt vegyek le a számlámról egy bankban. Aztán reggelizni is megálltam egy fél órára a hangulatos város egyik parkjában. Aznapra a Jaufenpass nevű újabb kétezres volt betervezve, valamint onnan legurulva el akartam még jutni a Dolomitok lábáig is.

Nem is teketóriáztam sokat, egy tábla kerékpártúra-útvonalat jelölt északi irányban Passiria völgyében, ezért rá is álltam és megkezdtem gyönyörű utazásom újabb kihívását. A kerékpárút elég hamar burkolatlanná változott át, de ez egy ideig egyáltalán nem zavart, mert nagyon elhagyatott volt és nagyon szép helyen kanyargott, így jól éreztem magam. St. Leonhard előtt nem sokkal azért kimentem a főútra, hogy onnan forduljak rá a hágóútra. Sokat nem kellett várnom a kapaszkodó elindulásáig, az út kígyó módjára kezdett tekeredni a hegyek oldalában.

Passiria völgye a Jaufenpass emelkedőjéről

Fenyők között vezetett utam egyre magasabbra. Egyszer csak helikopter rotorjainak zúgására lettem figyelmes, majd nem sokkal később egy mentőautó is elsüvített mellettem. Hamar megpillantottam a hegyimentők gépmadarát a völgy fölött, szemmel láthatólag ügyködött valamin. Néhány perccel később értem oda, ahol állt a kocsisor, de kerékpáros lévén, könnyedén a sor elejére hajthattam. Akkor láttam amint egy fickót éppen a hordágyra raknak, teljesen össze volt törve a tag. Az egyik sofőr is ott ácsorgott, az mutatta meg nekem a völgy mélyén fekvő motort, de azt ő sem tudta pontosan, hogy mi történt. Kis idő elmúltával egy sávot készültek felszabadítani, hogy a forgalmat el tudják engedni, ekkor gyorsan ráléptem a pedálra, hogy minél hamarabb magam mögött tudjam a dugót. A baleset helyszínén elhaladva már rögtön kitisztult minden: a Passiria felől jövő motoros frontálisan ütközött egy szemből jövő autóval az egyébként enyhe kanyarban, az ütközés erejétől pedig lerepült motorostól a völgy mélyére. Az út mellett húzódó szalagkorlát érintetlen volt, ezek szerint elrepült afelett is!

Ezután már semmi nem állhatott közém és a 2092m magas hágó közé. A mászás felső szakasza nagyon szép volt, de arra is rápillantást nyerhettem, hogy nyugat felől felhők gyülekeztek. A hágóban alig időztem valamicskét, bár jó lett volna ebédelni egyet, úgy döntöttem, hogy előbb legurulok és majd aztán eszem pár falatot.

Kilátás a Jaufenpass-ról északi irányban

A tervnek megfelelően cselekedtem. A gurulás nem volt különösebben eltérő az átlagostól, nem is álltam meg egyáltalán, csak amikor leértem Sterzing-be. Itt egy kis padon elköltöttem a várva várt ebédemet, közben a felhők is átvették az uralmat az ég kékje felett.

Néhány kilométer gurulás után esni kezdett, gyorsan arra az elhatározásra jutottam, hogy a kerékpárúton folytatom tovább, mert ha esetleg annyira elromlana az idő, hogy nem lesz kedvem estig tekerni, akkor amellett könnyebben találhatok táborhelyet. Hamarosan szakadni kezdett, egy kis híd alá húzódtam be. Nem vártam nagyon sokat, amikor egy picit alábbhagyott továbbálltam és inkább tekertem az esőben, ami immáron nem volt annyira vészes. Jobbra is, balra is alkalmas sátorhelyeket kerestem, de aztán ahogyan fokozatosan lecsendesedett az eső, inkább optimistán az eredeti tervhez kezdtem tartani magam ismét.

Amikor elértem azt szakaszt, ahonnan 2010-ben érkeztem, ismerős részletek kezdtek bevillanni erről is, arról is, például emlékeztem, hogy egy részen burkolatlan lesz az út, de vadregényes fenyőerdei tekerés jár kárpótlásul… Egy fél óra elteltével már a nap is kisütött, többé nem aggódalmaskodtam. Egy röpke megállóra kitérőt tettem Brixen, azaz Bressanone belvárosába, aztán a kerékpárutat hátrahagyva a főúton folytattam néhány kilométert. Amikor ismét kedvező lett a vonalvezetése, megint visszatértem rá (emlékeztem is arra, hogy honnantól érdemes ismét azon tekerni).

Késő délutánba hajlott az idő, ezért úgy voltam, hogy bár még nem feltétlenül szükséges megállni, ha eszményi helyet találnék esetleg, akkor nem haboznék.

Ehelyett eltekertem Gufidaun-ig, ahol balra kellett fordulni egy Funes nevű völgyben a Würzjoch és egyben a Dolomitok felé, majd ismét kis idő elteltével kerekeim már egy újabb emelkedőn gördültek felfelé. Ekkor már nem bántam volna, ha találok valamit, de annyira meredek volt mindkét oldal, hogy esélyem sem volt. Kezdtem megbánni, hogy nem álltam meg korábban, de aztán egy kis erdőfolt közvetlenül Vilnöss előtt reményt öntött belém. Gyorsan betoltam a biciklit. Gyakorlatilag azonnal megállapítottam, hogy nekem való hely! A szokásos kiadós vacsora után szinte rögtön el is nyomott az álom.

Vadkemping a Funes völgyben

23. nap:

Erre a napra a Würzjoch-on kívül szinte semmit nem terveztem, úgy voltam vele, hogy kényelmes tempóban eltekergek a Passo Valparola alá, aztán másnapra tartogatom a nagy „Dolomitok-szakaszt”.

Reggel betekertem Vilnöss-be, ahol kiderült, hogy onnantól kezdve elég meredek lesz a mászás. Kicsivel a falu fölött már annyira leesett a vércukrom, hogy megálltam reggelizni is egy padon. Furcsa idő volt, mert bár sütött a nap, az előző napi csapadék visszapárolgása miatt szinte felhőszerű szerzetek úsztak a hegycsúcsok körül. Ahogyan a reggelim a végéhez közeledett, ezek a felhők amolyan színházbéli függönyök módjára kezdtek felemelkedni és megmutatni, hogy mi is van mögöttük. Elkapott a Dolomitok-láz nevű kemény kerékpárosbetegség!

A hágóút továbbra sem volt lapos, de a kibontakozó látvány minden méter megtételének fontosságát magyarázni tudta! Egy kis útközi bukkanó (aminek neve is van: Kopfel Joch 1863m) után egy pihentető, de szintvesztő gurulás kezdődött. Amikor ismét emelkedni kezdett az út, addigra már elmondhattam: megérkeztem a Dolomitokba. Az út nagyon keskeny volt, de innentől már nem volt meredek. A kilátás pedig hihetetlenné kezdett változni, a jellemző sziklatornyok, mint az óriások néztek le rám. Megérkeztem a hágóba, ami a tábla szerint 1987m, ellenben szokásomtól eltérően ennek a hágónak kicsit utánajártam indulás előtt, így tudtam, hogy a valódi magassága 2006m.

Visszatekintés útban a Würzjoch / Passo delle Erbe felé

A túloldal hasonlóan meredek volt és abban is hasonlított a megmászott feléhez, hogy tartalmazott egy „bukkanót”, egy kicsit ismét felfelé kellett tekerni, mielőtt az utolsó lejtmenetet elkezdte az ember. A hágóút legalja St. Martin-nál egyébként már annyira meredek volt, hogy szinte az „előreesés” érzését keltette bennem, a fékek alig fogták meg a biciklit.

Itt dél felé fordultam és eltekertem egészen Stern-ig, ahol balra fordultam a Valparola irányába. Egy bevásárlást is megejtettem, vettem két készételkonzervet. A további tekerést már nagyon lazára vettem. St. Kassian után meg is álltam a kempingben, hogy ott töltsem az éjszakát.

24. nap:

A dolomittornyok árnyékában elég hideg tud lenni a reggel, ez viszont szerencsére a gyors indulás és a tekerés felé meglehetősen ösztönző erő! Így voltam ezzel én is, ezért hamar a Valparola hágó emelkedőjén találtam magam. Felfelé tartva néha már elő-előbukkant a nap a hegycsúcsok között. 2100m-t elhagyva a hágó magasságában találtam magam, innen már nem nagyon emelkedett az út. Több ház, vendéglő és egy kis tengerszem is volt itt. Az egyik épületről kiderült, hogy egy első világháborús múzeum, de sajnos nem volt nyitva. Ez mindenesetre emlékeztetett rá, hogy a világháború egyik legkeményebb frontjának helyszínén járok.

Reggeli fények útban a Passo Valparola felé

Passo Valparola

Különféle sziklaalakzatok között vezetett az út tovább, nemsokára a táblát is megtaláltam, ahol természetesen készítettem egy fotót. A Passo Valparola-ról kis gurulás után lehet megérkezni a Passo Falzarego-ra, ami még mindig 2105m magas és a Cortina d’Ampezzo és Andraz közötti nyeregben fekszik. Az igazi gurulás tulajdonképpen itt kezdődött és nagyon kihűltem alatta, hiszen a vonulat nyugati oldalában ment az út, így szinte teljesen árnyékban.

Amikor elértem azt az elágazást, ahonnan balra fordulva Colle Santa Lucia felé lehetett menni, megint ismerős helyre érkeztem. El is indultam az egyik kedvenc dolomitokbéli helyem felé, a terv a Passo Giau ismételt meghódítása volt, 2007 után ezúttal a déli oldalról. Egy pihenőhelyen Caprile fölött reggeliztem, miközben az elképesztő panorámában gyönyörködtem: a Marmolada és a Civetta felé igazán olyan kilátás volt, ami meghozta az étvágyam.

Colle Santa Lucia mellett ebből az irányból már harmadszorra tekertem el, de ezt a látványt nem hiszem, hogy valaha meg tudnám unni! Sokat ennek ellenére nem nézelődtem, mert szinte úgy éreztem, hogy a Giau vár rám, azt akarja, hogy siessek fel. Izgalmam nem volt megmagyarázhatatlan: életem első kétezresét direkt tisztelgés gyanánt szőttem a tervbe, úgy gondoltam, ha meg tudom csinálni valaha is Alpok túrámat, akkor a Giau-nak feltétlenül szerepelnie kell a „műsorban”. Ugyanakkor várakozásomat fokozta annak tudata is, hogy a déli oldalról a hágó egészen legendásan meredek, erre ugyan csak gurulásomból emlékezhettem akkor még.

Colle Santa Lucia-ról kicsit gurulva balra fordultam az elágazásban. A forduló után alig néhány száz méterrel már kapaszkodni is kellett a kormányba, több kilométernyi 10% feletti meredekségű szakasz kezdődött el. Tisztelettudóan fejet hajtottam 2007-es sátorozóhelyem előtt, aztán rendíthetetlenül tekertem egyre feljebb. Az idő gyönyörű bárányfelhős volt, csupán a gyakran felbukkanó motorosok lohasztották a lelkesedésemet kissé.

Sokkal hamarabb értem fel a csúcsra, mint terveztem, ezért nem sajnáltam magamtól a nézelődést és a filmezgetést. Sajnos elég nagy forgalom volt odafenn, szöges ellentéte volt 2007-es élményeimnek, amikor alig voltak néhányan.

Útban a Passo Giau-ra

Kilátás a Passo Giau-ról észak felé

Gurulni kezdtem, és csak nagyon ritkán álltam meg Cortina-ig, ahol azért tettem egy rövidke kis sétát a belvárosban. Mivel nagyon szépen tartottam az időtervet, nem volt okom idegeskedni kicsit sem. A várost észak felé hagytam el, Tobblach, azaz Dobbiaco irányában. Miközben tekertem és a hatalmas sziklatornyokat bámultam, eszembe jutott, hogy túrám újabb jelentős és kalandos szakaszától kell búcsúznom: az Olasz-Alpokban megtett úttól. Ez csak kicsit tört le, hiszen tudtam, hogy azért még Ausztria is tartogat a számomra nem kevés izgalmat.

Dobbiaco után szintén járt úton haladtam, 2010-ben erre mentem Svájc felé. Rátértem a kerékpárútra, ahol észre sem vettem, amikor átkeltem Ausztriába. Nagyon nyugalmas helyeken vezetett az út a Dráva mellett (ami itt még alig volt nagyobb, mint egy patak), sejtettem, hogy nem lesz nagy gond a táborhely megtalálása. Lienz előtt kb. 20 kilométerrel aztán meg is álltam egy kis fás ligetben, ahol tábort vertem.

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2011 Alpok hosszában 8.rész "Jaufen - Giau"
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat