Folyt.:

Megkerültem az állomás épületét, ahol néhány kisgyerekkel találkoztam. Körbeálltak és a biciklit nézegették. Kis idő után továbbindultam, első lépésként vizet szerettem volna szerezni valahol, ezért kerestem egy üzletet. Nagyon barátságosan fogadtak, próbáltak megtanítani néhány alapvető török és kurd szóra.

Nagyon meleg volt, alig akaródzott kimenni a boltból ismét a napfényre, de indulnom kellett. Egy nagyon különleges mászás várt rám aznapra: a Nemrut vulkán déli oldalában lévő kaptatón szerettem volna feltekerni egy 2500m fölött elhelyezkedő hágóba, ami a kráterperemen biztosított átkelési lehetőséget a több kilométer átmérőjű kalderakráter belsejébe. Ugyan a Van-tó víztükre is több, mint 1700m tengerszint feletti magasságban van, tehát alig 800m mászás várt rám, a nagy meleg a déli oldalban nehéz ügynek tűnt. Ráadásul a vulkán oldalában vezető kis utakról - amelyekről azt sem tudtam, hogy burkoltak-e vagy sem - nem volt részletes térképem, ezért még egy lehangoló keresgélés is várt rám a hőségben. Tekerés közben hamar ki is derült, hogy már indulás után rossz felé kezdtem az utat, ezért vettem egy teljes fordulatot, irány visszafelé. Ekkor gyerekek rohantak elő a bokrokból és rángatni kezdték a cuccokat a bicikliről, hangos „Money, money!" felkiáltásokkal. Na, ez nem hiányzott, de egy kis harc után sikerült megfutamítani őket. Ez előrevetített még egy problémát, amivel nem számoltam: most én vagyok a gazdag nyugati turista, akinek a bőre alatt is pénz van, és alig várja, hogy mindet szétossza a környék falvai között...

Második nekifutásra megtaláltam a kívánt utat. Nem volt rajta burkolat, de a haladás nem volt nehéz rajta az 1,75-ös Marathon XR gumikkal. Ahogyan elhagytam Tatvan külvárosait, szemügyre vehettem a természeti látnivalókat: mindenhol kis vulkáni kúpok és hajdani lávafolyások látszottak, bizony a Nemrut még néhány száz évvel ezelőtt is kitört, tehát semmiképpen nem nevezhető kialudt vulkánnak, legfeljebb inaktívnak. Bár szépek voltak a hajdani kitörések eme bizonyítékai, a legszebb közöttük maga a hatalmas és mély, sósvízű Van-tó volt, hiszen a Nemrut egyik történelem előtti kitörése következtében jött létre amikor a nagy mennyiségű láva elzárta a völgyet és emiatt felduzzadt e mögött a víztükör. A tó egyre inkább megmutatkozott, ahogyan tekerés közben magasabbra jutottam.

Út a Nemrut vulkán oldalában

Egy kis falu következett, már előre aggódtam a gyerekhadak miatt. Mint kiderült, nem alaptalanul. Ahogyan begurultam a házak közé, azonnal körbe is vettek, pénzt kértek. Az egyikük - a legidősebb - kissé jobb üzleti érzékkel volt megáldva, nem pénzt kért, hanem vizet kínált - sok pénzért. Úgy döntöttem, kipróbálok valamit. Már korábban is olvastam, hogy keleten az embert lerohanó gyerekfalkákat úgy lehet a legkönnyebben leszerelni, ha a legidősebbet lefizetjük. Mondtam a srácnak, hogy rendben van, megadom a pénzt az egy pohár hideg vízért, de akkor elkergeti a többieket (mindezt persze kézzel lábbal és angolul tettem). A kölök egy pillanat türelmet kért, bement a házba, majd kijött egy méretes husánggal és csépelni kezdte a többieket. Úgy látszott, ideje kereket oldani. Nekiiramodtam, de nem volt egyszerű nagy sebességre kapcsolni az emelkedő és a burkolatlan út miatt. A kis szarháziak persze rohantak utánam és egyfolytában a biciklibe kapaszkodtak, hogy ezt-azt leszedjenek. Az idősebb srác azért nem felejtette el a feladatát, ütötte őket rendesen, de túl sokan voltak. Egy szakaszon aztán sikerült meglépnem, de a „munkaerőm" utánam kiabált, hogy várjak egy pillanatra. Utánam szaladt, a kezében a defektjavító készletemmel, amit kicsórt valamelyikük a nyeregtáskámból. Visszaadta és elköszönt.

Irány a Nemrut kaldera!

A kis közjáték után folytatódott a mászás. Bár kezdett csökkenni a nagy meleg, azért még mindig fullasztó volt. Egyszer csak burkolttá változott az út, bár nem volt a legjobb minőségű, azért segített a kapaszkodóban. Hamarosan egy háromfős gyalogtúrás társaság tűnt fel az úton, utolértem őket és előzés közben beszélgettem velük egy kicsit. Kiderült, hogy lengyelek és azért érkeztek Kelet-Törökországba, hogy megmásszák az Ararátot, de előtte be akartak melegíteni a Nemruttal és a néhány kilométerrel keletebbre fekvő hatalmas Süphan vulkánnal. Nagyon kivoltak, gondoltam is magamban, hogy srácok, szerintem menjetek haza...

A magasság kezdte felpezsdíteni a véremet. Kiváló látvány terült el délre a tó felé, bár a levegő elég párás volt, így nem igazán lehetett messzire látni. Egy hosszú balkanyar után láthatóvá vált a hágó, még hátra volt néhány kilométer. A burkolat közben ismét megszűnt.

Az árnyékok már kezdtek megnyúlni mikor a hágóba érve leraktam a biciklit, hogy fújjak egyet és körbenézzek. Hatalmas volt a kráter, és olyan látványt nyújtott, amit szinte képtelenség leírni. Mint egy idegen bolygó. A kaldera nyugati végét egy nagy tó tölti ki, annak a partján szerettem volna éjszakázni ezért kisvártatva tovább is indultam. Az út meredeken megindult lefelé a kráterbe. Innentől kezdve nagy nehézséget okozott a kerékpározás: a finom vulkáni porba felniig merültek a gumik, az egyik kanyarban méreteset zakóztam is emiatt, de szerencsére a puha pornak előnyös oldala is volt...

Hágó a kráter déli oldalán

A Nemrut krátere, háttérben a híres krátertóval

Kis tavak partján tekertem el rettenetes anyázások közepette, bár a látványra aztán végképp semmi panasz nem lehetett. Igazából a tekerés is könnyebbé vált egy idő után. A kráter feneke már szinte esti fényeket öltött, mire egy forró vizű nagyobb tóhoz értem. Innen már csak néhány perc volt a hatalmas tó partja. Sátrat állítottam a törpenyíresbe, majd egy jót nézelődtem a tóparton. Olyan tiszta vize volt, hogy méterekre le lehetett látni (azt nem mondom, hogy fenékig, tudván, hogy 155m mély). Úsztam is egy jót.

Krátertó és törpenyírfák

Nem volt mögöttem sok kilométer aznapra, és mégis nagyon elfáradtam. Csakhamar nyugovóra is tértem a csodálatos bolygón.

6. nap:

Jó korán felkeltem, hiszen a kánikula elkerülésének egyetlen módját abban láttam, ha még előtte útra kelek. A tervem az volt, hogy a kráterben keresztül kasul futó poros utak között megpróbálom megkeresni azt, amelyik egy, a kráterperem keleti oldalán nagyjából 2450méteren található hágóhoz vezet, és onnan legurulva keletnek tartok Adilcevaz városáig a Van tó partján. Azért határoztam erre magam, mert a Süphan vulkán nem csupán a lengyel társaságnak volt szívügye, hanem nekem is, már hónapokkal korábban elhatároztam, hogy ha sikerül megszerveznem a biciklitúrámat, akkor vulkánmászás is lesz benne. Kerékpáros és gyalogos (az előbbi a Nemruttal ki is lett pipálva J).

Indulás után időztem egy kicsit még a forró vizű tó partján is, a nem mindennapi látványosság persze megért egy misét.

A tekerés természetesen nem lett könnyebb, de legalább ezúttal tudhattam, hogy mire számítsak. Különben sem panaszkodhatom: egyrészt annyira vészesnek egyébként sem volt nevezhető, aztán meg nehézség ide vagy oda, nem sokan mondhatják el magukról, hogy nagycsomagosan tekertek már vulkáni kráterben...

Út a Nemrut kráterében

A Nemrut kráterperemének keleti hágója (baloldalon a déli is látszik a háttérben)

Miközben pedáloztam, furcsa nyomokat vizsgálgattam a porban. Először teljesen rejtély volt az egyik, de aztán rájöttem, hogy ez csakis valamilyen nagyméretű szárazföldi teknőstől származhat.

Megtaláltam a hágót, feltekertem rá. Persze a kráter fenekének legmélyebb pontja is 2000m fölött van, így sok szintet nem kellett belerakni a mászásba. Ezt ezúttal nem bántam annyira. Az út burkolt lett a hágó után, a gurulás most könnyebb volt. Közben találtam is egy hatalmas teknőst, így igazolódott a gyanúm. Néhány perc múlva egy igazi szörnyetegre is rábukkantam az út szélén, ilyesfajta rémisztő szerzettel még nem volt dolgom. A hatalmas pókszerű lény zsibbadtan ácsorgott, hamar leesett, hogy ez bizony döglődik. Ennek ellenére nem piszkáltam, mert hatalmas csáprágói tiszteletet parancsolóan meredtek a felkelő nap irányába. Az volt a tippem, hogy ez csakis egy solifuga lehet, azaz rovarpók, ezeknek még a rokonai sem élnek a Kárpát-medencében, ugyanakkor a Közel-Kelet sivatagjaiban és félsivatagjaiban igencsak elterjedtek. Bár - tudtommal - méregmirigyük nincs, csípésük rendkívül kellemetlen, mert rengeteg bakteriális megbetegedést okozhat, aminek sokszor volt már végtagamputáció vagy akár halál is az eredménye.

Miután kicsodálkoztam magam, el kellett szánnom magam az indulásra. Még nem volt akkora a hőség ki kellett használnom a hátralévő néhány órát a tekerésre. Reméltem, hogy dél körül Adilcevazba érhetek.

Ereszkedés közben átgurultam egy falun, Serminbayir-on. Itt valami katonai ellenőrzőpont lehetett, de az állig fegyverzett katona annyira meglepődött, amikor meglátott, csak intett, hogy mehetek tovább. Bár ki tudja, lehet, hogy egyébként sem akart ellenőrizni rajtam semmit...

A lejtő ellaposodása után még áttekertem néhány falucskán aztán egy kereszteződésnél elértem a Van tó partját. Innentől a tóparti főúton haladtam, ami ugyan nem volt a legjobb minőségű ellenben nagyon széles volt, így a forgalom szinte semennyire nem zavart. A tóparti tekerés hangulata teljesen megegyezett egy tengerparti kerékpározáséval, a tó méretei ennek nem szabtak gátat. Néha emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy 1750m magasan vagyok, Anatóliában...

Az út izgalmasan kanyargott a parton, néha kissé hullámzott is le-föl. Ritkán álltam meg a településeken, mert el akartam kerülni a gyermeki szörnyek támadásait. Volt is olyan, hogy rámstartoltak, de nem értek utol. Egy ízben lesből támadtak oldalról, ennek az volt a veszélye, hogy mivel azonnal fogódzkodót kerestek a gépen, mindketten egy hatalmasat esünk. Szerencsére nem történt semmi baj.

A Van-tó partján

Adilcevazhoz közeledvén szinte árnyékot vetett a tájra egy kiterjesztett szárnyú nagy madár, örömmel konstatáltam, hogy egy dögkeselyű köröz fölöttem. Bár ennek a mögöttes jelentése mosolyra fakasztott, én inkább a zoológiai oldalát részesítettem előnyben: még soha nem láttam előtte ezt a fajt. Sajnos lefényképezni nem sikerült rendesen, mert csakhamar odébb állt, majd leszállt egy távoli sziklára. Csak egy homályos képem maradt róla, de bizonyítéknak elmegy... 

Miután begurultam Adilcevazba, rögtön egy hotel keresésébe kezdtem, mert a tervemben az szerepelt, hogy kibérelek egy szobát, ahol cuccaim nagy részét és a biciklimet hagyom, én a Süphan meghódítására indulok gyalogosan, csak a kishátizsákom viszem magammal egy éjszakára való felszereléssel.

A kisváros nagyon sürgő-forgó volt, mindenhonnan érdeklődő tekintetek meredtek rám, de a gyerekek itt nem rohantak le. A főtéren találtam néhány taxist, ezeket megkérdeztem, hogy merre kell menni a hotelhez, valamint egyikükkel megállapodtam, hogy elvisz a vulkán lábáig, mert oda nem igazán volt kedvem vagy 12km-t gyalogolni a tűző napon. A hotel megtalálása után megbeszéltem szállásadómmal mindent, majd a taxissal kivitettem magam a hatalmas hegy lábánál található faluig, Harmantepe-ig.

Miután kitett, megígértette velem, hogy hívom, ha baj van. Majd ő megszervezi a „mentést". Kedves tőled - gondoltam én, aztán elbúcsúztunk. Mire elment, addigra már körbe is álltak a heveny érdeklődést nyújtó kölkök. Ezúttal nem kaptam fel annyira a vizet, mert a kevés nálam lévő cuccra könnyebb volt vigyázni, de ezek nem is voltak annyira agresszívak. Azért persze, amikor a falu elhagyása után két kilométerrel még mindig követtek, rájuk szóltam, hogy talán ideje lenne indulni vissza. Két kitartó lurkó azért még jött egy darabig úgy 20 métert lemaradva...

Ördögfiókák Harmantepe-ben. Háttérben a hatalmas tömb

Mivel se pontos térkép, se turistajelzés, sőt még egy halovány ösvény sem állt a rendelkezésemre, ösztönömre hagyatkozva kezdtem meg a mászást. A hegy déli oldalán a 2000 métert elhagyva is izzadtam a nagy hőségben. A sziklás-poros terepen a járás is nagyon nehezemre esett, a nagy meleget a meredekség is tetézte. A nálam lévő egyetlen térképvázlaton megpróbáltam a mellékkúpokat beazonosítani, hogy azok magassága alapján saccoljam meg azt, milyen magasan járhatok. Bár gondosan csomagoltam magamnak vizet az útra, nagyon be kellett osztanom a készleteket. A nálam lévő két termosz legalább a felmelegedés problémáját orvosolni tudta, jéghideg maradhatott a víz egy része.

Nehéz terep a Süphan mászásakor

Nagyon látványos volt az emelkedés, nagy ütemben haladtam fölfelé. Elhagytam a 3000 métert, fantasztikussá vált a kilátás! Különösen a hegy lábánál elterülő vulkanikus eredetű tó, a Holdkráter-tó lett nagy hatással rám.

Aztán úgy 3500m magasan hirtelen émelyegni kezdtem. Ekkor kissé óvatosabbnak kellet volna lennem, így utólag bevallom. Ugyan a haldoklástól távol álltam, azért egy enyhe fejfájás és egy kis hányinger figyelmeztetett rá, hogy erőnlét ide vagy oda, ha gyorsan rohanunk fel nagy magasságokba, a magashegyi betegség bizony úrrá lehet rajtunk. A környező csúcsok magassági adatai alapján olyan 3600-3700 közöttire saccoltam a magasságot, amikor úgy döntöttem, ennek fele sem tréfa. Egy jellegzetes alakú szikla mellé letettem a hátizsákom, mert úgy véltem, ez akár remek éjszakázóhely is lehet. Bár valószínű, hogy inkább pihennem kellett volna, a csúcs hátizsák nélküli megmászása mellett döntöttem. A cuccot hátrahagyva folytattam a kapaszkodót. 3900 körül már nagyon rosszul voltam, a lemenő nap fényei is arra intettek: legyen eszem! Visszabotorkáltam a cuccokhoz, sátrat állítottam, közben állandóan a „most hányjak vagy ne" dilemmáján rágódtam. Végül nem történt semmi hasonló. A megélénkülő szél rázni kezdte a sátrat. Próbáltam főzni valami vacsorát, de aztán undorodva ellöktem magamtól. Az alvás sem volt egyszerű, rémálmok gyötörtek, és a rosszullét miatt is gyakran felébredtem.

 

 

 

 

 

 

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2007 Törökország 2. rész
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat