11. nap (2012.08.01.):

Szokásom szerint nem húztam túl sokáig a reggeli készülődést, pusztán az elmaradhatatlan, hálózsákban elfogyasztott kávémmal pepecseltem egy kicsit. A napfény szép időt sejtetett odakint, ebben nem is kellett csalódnom. Gyorsan összerámoltam, felpakoltam mindent a Dawes-ra és útnak is indultam, mert bár képes vagyok a türelemre, az Izoard hágó hírneve felcsigázott. A nap ezúttal – természetesen – keletről sütött, ennek abban volt jelentősége, hogy a városka pompás vára ilyen fényviszonyok között mutatta meg szépségét igazán. Sajnos semmilyen boltot nem találtam, ezért úgy határoztam, majd később megejtem a reggeli beszerzését. Visszatértem a tegnap már felfedezett elágazáshoz, majd ezúttal észak felé fordítottam a kormányt. Kellemesen hűvös reggeli hangulatban kezdtem meg a hágó meghódítását.

A reggeli bevásárlására Arvieux-ban került sor, majd nem sokkal később egy padokkal gazdagon felszerelt pihenőben meg is álltam reggelizni. Az igazi kapaszkodó még előttem volt, a ragyogó idő emlékezetes hágómászást vetített előre.

A városka után nem sokkal meg is kezdődtek a szerpentinek. Ekkor találkoztam az első kerékpárosokkal is aznap, mindenki izgatottan tekerte a pedáljait felfelé. Az út első szakasza elvarázsolt hangulatú erdőben futott, a kilátás szinte kilométerenként lett egyre pazarabb. Gyakran meg is álltam fotózni. A hangulatot az aszfaltra felfirkált, a Tour de France mezőnyének szóló feliratok és – sokszor nehezen értelmezhető – ábrák fokozták. A nagy favoritok természetesen a Schleck-fivérek és Contador voltak.

Col d'Izoard - hágóút

Az erdőben vezető út egy hirtelen jobb kanyarral aztán elképesztő kilátással bíró szakaszba fordult át, megérkeztem a La Casse Deserte-hez. Alig akartam hinni a szememnek! Nem gondoltam volna, hogy annyi Alpokban megtett kilométer után még egy ennyire egyedi látványvilágú helyet találok!

Egy parkoló is volt a szakadék szélén, itt jónéhány leesett állú turista bámészkodott. Betoltam én is a biciklimet, hogy fújjak egyet és nézelődjek közben. Előkerült a fényképezőgép is, kattogtattam rendesen! A fantasztikus látvány mellett jó rálátás nyílt az út további szakaszára is, nagyjából a hágót is be lehetett lőni. Annyi bizonyos volt, hogy egy kis visszagurulás után egy kicsit meredekebb szakasz fog következni. Egy kevés csomaggal, de láthatóan több napra való cuccal felszerelt kerékpáros fékezett mellettem, beszélgetni kezdtünk. Mondtam neki, hogy még nem tértem egészen magamhoz a látványtól. Azt válaszolta, hogy ő is így volt ezzel, amikor először járt itt. Most egy rövidke túrán volt csak, a Francia-Alpok néhány kiemelt hágóját jött ismét megmászni.

La Casse Deserte - tájkép egy idegen bolygóról

Mivel feltételezhetően nagyobb iramra volt képes, udvariasan előre engedtem, amikor az indulás mellett döntöttünk. Csakhamar el is húzott, én meg beálltam a saját, sok cucchoz való tempómra. Nem tagadom, a hágóig még sokszor megálltam fotózni, és hogy tiszteletemet tegyem a két kerékpáros-géniusz, Babet és Coppi közös emlékművénél.

Az utolsó szakasz...

A hágó túloldala

Nem kellett sokáig várnom arra sem, hogy felérjek a 2360m-es hágóra. A látvány továbbra is egészen rendkívüli volt, és a túloldalon, ameddig a szem ellátott erre lehetett számítani. Fotózkodtam egyet az emlékműnél, aztán megnéztem az ajándékboltot is, hogy beszerezzek némi ajándék-vásárfiát. Egy-két falatot is ettem, aztán nem volt mese, el kellett indulnom. A szédítő gurulás Cerviéres-ig eltartott, de még innen Briancon-ig is volt néhány suhanósabb szakasz. Briancon-ban egy kicsit mászkálgattam, gondoltam egy kis biciklitolós sétával lerázom a lábaimat mielőtt elindulok a Lautaret hágó felé. Séta közben az étvágyam is megjött, ezért egy kis parkban leültem egy padra és megebédeltem.

Nagyon nem akaródzott továbbindulnom, mert emlékeztem 2008-ból, hogy a főút kissé forgalmas. Ez hamar be is bizonyosodott, ahogyan elhagytam a várost, azonban egy fél óra múlva a forgalom beállt egy egészen elviselhető szintre. Az út ezen szakasza még csak enyhén emelkedett, a hatalmas völgyben felbukkanó monumentális hegycsúcsok azonban gondoskodtak arról, hogy ne unatkozzak. Próbáltam felidézni Dublin-Baja túrám részleteit, sokszor sikerült is ismerős képeket „bevillantani”.

A hágó alatt egy kicsivel az út is izgalmasabb lett, majd előbukkant az Ecrin 4000m magas tömbje és a belőle lenyúló gleccsernyelvek. Nem okozott nagy nehézséget a 2058m magas hágó meghódítása, itt azonban könyörtelenül elfogott a Galibier másodszori megmászásának vágya. Ugyan eredeti terveim között is szerepelt, de aztán lemondtam róla másik két legenda, az Alpe d’Huez és a Col de la Criox de Fer megmászása miatt, már csak azért is,mert ezutóbbi kettőn még nem jártam, a Galibier-en pedig már igen. Ennek ellenére egy hang azt kezdte súgni belülről, hogy belefér a napba a Galibier is, de ezt gyorsan elhesegettem magamtól, nem is annyira az időveszteség miatt, hanem az energiaveszteség és a térdeimben bujkáló fájdalom kényszerített erre a döntésre. Ekkor még nem sejtettem, hogy mennyire kemény lesz a következő nap, de így utólag jó döntésnek bizonyult, hogy tartalékoljam az erőmet.

Az Ecrin tömbje

Elkezdődött a nyugati irányú, nagyon kis tengerszint feletti magasságba tartó – és emiatt hosszú – gurulás. Az első szakaszon volt néhány bosszantó, sötét alagút is, aztán egy kis szünet után megint néhány. A völgy egyre szűkült, majd egy víztározó után szinte szurdok jelleget kezdett ölteni, aminek az egyik oldalán, jó magasan vezetett az út. Több alagút és az út melletti szakadék tette emlékezetessé a szakaszt, de bevallom őszintén, hogy kissé kezdtem már unni a rengeteg gurulást. Sokkal alacsonyabbra ereszkedtem vissza, mint gondoltam, már jóval 1000m alatt voltam és még mindig lejtett.

Aztán a völgy kiszélesedett, az út immáron az alján futott tovább. Még nem volt túl késő, de lassan megérkeztem betervezett aznapi végcélom, Le Bourg-d’Oisans-hoz. Elmentem egy camping mellett, de nem tartottam túl jónak, mert drágának tűnt, elhatároztam, hogy megpróbálok másikat keresni. Kapóra jött, hogy Le-Bourg-d’Oisansban találtam egy nagyobb boltot is, itt több napra előre is bevásárolhattam ebből-abból. Aztán camping-keresésbe kezdtem, de mivel nem találtam jobbat, visszatekertem ahhoz, amit először megtaláltam.

Ugyan nem volt túlzottan olcsó a hely, azért még éppen elfogadható volt az ár. Sátrat bontottam egy árnyas helyen, aztán fürödni mentem. Este tervezni kezdtem a másnapot, hiszen már akkor sejtettem, hogy keményebb nap következik.

12. nap:

A forgatókönyv abból állt, hogy délelőtt megmászom az Alpe d’Huez emelkedőjét cuccok nélkül, aztán visszagurulok a kempingbe és maximum délben tovább is indulok a Col de la Croix felé. A helyzet feszített tempót kívánt, bár nem idegeskedtem rajta.

Nagyon korán indultam el, de a hajnali fények nem csupán a nap alacsony szöge, hanem a nagyon mély völgy miatt is távol voltak még az ég alján. Gondolataimba merültem a már előző este felfedezett körforgalomig, ahonnan elindult a kapaszkodó. Innentől már igazán nem unatkoztam. Rögtön az első kanyarban megálltam, hogy megnézzem a Coppi és Armstrong tiszteletére emelt táblát (az emelkedő minden szerpentinkanyarja egy vagy két legendás kerékpáros nevét viseli). Az első kanyar tulajdonképpen a 21. felülről számozva, és ebbe egy nulladik kanyart is bele kell érteni.

Az első kanyarok egyike

Nekifeszültem az emelkedőnek, teltek-múltak a kanyarok. A völgyre egyre fantasztikusabb lett a rálátás, ahogyan emelkedtem, úgyhogy többször meg is álltam egy-egy pillanatra, hogy szétnézzek. Már ráláttam Huez falvacskára is, mire a nap fénye elért, ekkor határoztam el azt is, hogy az egyik balkanyarban talált padra ülve reggelizek egyet. Ekkor még nem is láttam egy kerékpárost sem, szinte kihalt volt az út. Éppen egy lekváros kenyeret majszoltam, mikor megérkezett az első csapat.

Visszatekintés a még alvó völgyre

Reggeli után már a megfelelő mennyiségű energiával folytattam az utat. Áthaladtam Huez-ön, aztán tekertem tovább. Az utolsó kanyarokban már végig sütött a nap. Beértem Alpe d’Huez-be, végigtekertem a városkán, egészen a Tour de France célvonaláig, ahol fotóztam néhányat. Innen még feltekertem a város fölé is, hogy szétnézzek, de egy kis idő és pihenő után visszagurultam a kemping felé. Gurulás közben már sok biciklissel találkoztam, megelevenedett a legendás emelkedő…

Éppen a tervezett időpontban értem vissza, ahogyan számoltan magamban, délre már össze tudtam pakolni. Így is lett. Nem vártam sokat, szinte ahogyan felcuccoltam az utolsó adagot, már kifelé is gurultam a kempingből. Megkezdődött a nap második felvonása: hágómászás a Col de la Croix de Fer-re.

A főutat Rochetaillée-nél kellett elhagynom, itt jobbra fordultam. La Plan nevű faluban szimpatikus, nyitott boltra leltem, de gyors fejszámolással úgy döntöttem, hogy elegendő a folyadékom, nem kell tartalékokat beszerezni. La Fonderie után egy duzzasztógátba botlottam, az út vett egy két szerpentint, és már a tóparton tekerhettem. A nap nemcsak, hogy kíméletlenül sütött, de kimondottan a túra egyik legmelegebb napját helyezte kilátásba. Kezdtem átgondolni a tekerés folyadékszükségletét, de itt még nem tartottam vészesnek a helyzetet. A tavat Le Verney-nél hagytam ott, ekkor az út kíméletlen, 10% feletti meredekségbe rohant és nem is akart csillapodni, ahogyan a kilométerek teltek. Magamban ismét fejszámolásba kezdtem, de most a hátralévő utat próbáltam összhangba állítani a meredekséggel, és arra a következtetésre jutottam, hogy ha még egy kis ideig is ennyire meredek lesz, akkor nagyon hamar fenn kell, hogy legyek. Viszont a térképemen a hágó még elég messzinek tűnt. Hamar megkaptam a magyarázatot, az út Le Rivier d’Allemont után durván visszagurult, utána kezdődött elölről a combszaggató meredekség. Így már érthetővé vált, miért olyan meredek az út a viszonylag még távol lévő hágó ellenére. A meleggel karöltve a 10% elég komoly ellenfél, az út mentén pirosló érett vadmálnarengetegek megállásra, pihenésre és gyümölcs általi folyadékbevitelre ösztönöztek.

Gurulás és emelkedő

Ettem egy jó adagot nem mondom, aztán folytattam a tekerést a tűző napon a szerpentineken. A táj bizony csodálatos volt, de nekem combom belülről feszült, a bőröm meg kívülről égett, ezért egy újabb vadmálna-adag elfogyasztása mellett döntöttem. A völgyben fölfelé menet már látszott egy újabb duzzasztógát is, az út továbbra is jó meredeken szerpentinezett fel a tópartra. Ekkor azt hittem, hogy nagyjából vízszintes tekerés jön a tóparton, de ebben csalódnom kellett, itt enyhébben ugyan, de szintén felfelé tartott. A tóparti kilátás enyhítette kissé a szenvedésem, de a maradék folyadékom beosztása után vigasztalásképpen ismét málnázni kezdtem.

Szerpentinek a tározó partjára

A tó után megint legurult az út, bár itt már nem annyira. Az út szélén megálltam, és megebédeltem, amihez a maradék folyadékomat is elfogyasztottam, egy-két biztonsági kortyot azért megtartva. Ebéd után elérkeztem egy másik út beágazásához, tudtam, hogy egy másik hágó, a Col du Glandon sincsen messze, ezért feltekertem oda is, majd visszagurultam az elágazáshoz és szinte egy szuszra feltekertem a Col de la Croix-ra. A kapaszkodó utolsó szakaszán megittam a maradék néhány cseppet is, ezért a hágóban lévő büfében vettem magamnak egy cola-t, persze jó borsos áron, de akkor nem nagyon érdekelt. A cola kortyolgatása közben széttekintettem a környéken, az egyik legszebb kilátás innen volt utam addigi szakaszait tekintve. Lenyűgöző volt a panoráma az Aiguille des Arves hegycsoport felé, szinte vonzotta az ember tekintetét és nem is eresztette egyhamar el…

Aiguille des Arves

A folyadékpótlás nagyon jókor jött, bár az a néhány deci csak átmeneti megoldás volt, ezt én is tudtam. A gurulás nem volt egyszerű, mert az út nagy meredeksége mellett a burkolat sem volt jó minőségű, és ahogyan a túloldalon, itt is voltak visszakapaszkodások, amik nehezítették a pihenőnek gondolt ereszkedést.

A gurulás Saint-Jeanne-de-Maurienne-ben ért véget, itt jobbra fordultam Modane felé és közben fohászkodtam, hogy találjak egy boltot. Sajnos keresni már nemigen tudtam volna, mert nyakamon volt az este, abban bíztam, hogy úgy is elmegyek majd egy mellett. Hát nem így történt, ezért a városból kijutva forgalmas úton találtam magam minden víz nélkül. Egy kis szentségelés után inkább a pedálba tapostam de a következő faluba meg nem ment be az út. Így elhatároztam, hogy meg sem állok Saint-Michel-de-Maurienne-ig, itt egy ismerős boltot még nyitva találtam: ahol 2008-ban a Galibier felé menet is bevásároltam. Nagy kő esett le a szívemről. De mivel az éjszakázás kérdése is sürgetővé vált, nem örvendtem inkább addig, amíg a városka határában be nem tértem egy kempingbe, ami bár nem volt a legolcsóbb, éppen jókor került az utamba: nagyon elfáradtam aznap.

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2011 Alpok hosszában 4.rész "Izoard - la Croix"
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat