19. nap:

A reggeli égbolt szinte teljesen felhőmentes volt. A kávé után összeszedelőzködtem és útra keltem az előző este felfedezett bolthoz. Az első vásárlók egyike voltam, aki belépett nyitás után. Gondosan megszámoltam minden Frankmorzsámat már jó előre, és most nekiláttam, hogy minden olyasmit beszerezzek, amire szükségem lehet az előttem lévő úton. Főleg kávéra hajtottam, de azt nem találtam megfelelőt, viszont volt egyéb tervem is. Így a kasszához fillérre pontosan kiszámolva érkeztem, miközben azon imádkoztam, hogy remélem nem számoltam el. Semmi gond nem volt fizetésnél.

Bevásárlás után nyakamba vettem az emelkedőt, ami azonnal éles kanyarokkal kezdett. Egy kicsivel feljebb elkanyarodott egy völgyben déli irányba a Splügenpass felé, ekkor a szép kilátásban elbúcsúztam a völgyben fekvő falutól. A völgyben feljebb tekerve persze Svájctól is szépen lassan el kellett köszönnöm, a hágón átkelve már délelőtt át szándékoztam gurulni Olaszhonba, hogy egy újabb jelentős szakaszát kezdjem meg a túrámnak: a Keleti-Alpokat. Hiszen bármennyire is fájó volt, aznap magam mögött hagytam nemcsak Svájcot, hanem a földrajzi értelemben vett Nyugati-Alpokat is, a határvonal ugyanis – többek között – éppen a Splügenpass a kettő között.

Splügen

Az úton valami javításféle zajlott, ezért kis ideig álltam én is a kevés gépjárművel együtt, aztán tekerhettem tovább. Már messziről látszott egy impozáns szerpentines szakasz a hegyoldalban, alig vártam, hogy kipróbáljam. Nem is tartott sokáig, míg odaértem, el is kezdhettem a kacskaringót. Ahogy tekertem egyre feljebb, Svájc irányából erős felhősödés kezdődött, de ez az olasz oldal felé nem húzódott el, ezért nem is zavartattam magam miatta.

A Splügenpass-ra vezető út

Szép volt az út a rengeteg kanyarral, de feljebbről visszanézve volt látványos igazán. Szépen lassan elhaladtam a hajdani határőrépület mellett, majd még egy-két kanyart bevéve a hágóra jutottam 2113m magasságban. Szétnéztem, fotóztam néhányat, aztán az indulás mellett kellett döntenem, mert a tervet követve hajtós napot akartam beiktatni, ami ráadásul inkább forgalmas főúton, mint szép hegyi utakon ment, ezért túl akartam lenni rajta mihamarabb.

Tudtam, hogy elég monumentális gurulás vár rám, mert megint valahol 200m tengerszint feletti magasságban volt a lejtő alja. El is indultam tehát. Az első lendületre nem jutottam messzire, mert a hágó olasz oldala olyan szép volt, hogy szinte azonnal meg kellett állnom. Nem messze a Splügenpass alatt egy kis falu, Montespluga következett, ami egy egész nagy méretű duzzasztott tó partján terült el, így szolgáltatott látnivalót bőven. Az út egy kis ideig a tóparton vezetett, aztán az ereszkedés elég durva fordulatot vett. Nagyon meredekké változott az út, rengeteg éles kanyar követte egymást, ráadásul egy rakás kanyar alagútban ment, így elég technikás szakaszhoz értem. Egy hihetetlen éles és meredek jobbkanyarban pont szemből is jött egy autó, ezért különösen oda kellett figyelnem és helyem sem volt túlzottan ahhoz, hogy nagy ívben vegyem be, de az még engem is meglepett, hogy a bicikli egyik pillanatról a másikra kicsúszott alólam. Persze az út itt nem csak szembe, hanem jobbról balra is komolyan lejtett a kanyar miatt, de erre a fordulatra nem számítottam. Az érdekes az volt, hogy a bicikli rendesen odacsattant de én el sem estem, mivel jobb oldalra lerakva a lábamat azonnal biztos talajt találtam. Egy kicsit bosszantott a dolog, mert a gépnek nem lett baja, de a kormánytáskából „kirobbant” minden az útra, amikor a gép kiröpült alólam, így most egy csomó apró, de fontos kacat fedte az utat. Gyorsan összeszedtem mindent, aztán bosszúsan továbbindultam. A legrosszabb az egészben az volt, hogy bár mindenképpen magamat hibáztattam a dologért, nem tudtam felidézni, hogy hogyan is történt az egész, annyira váratlan volt. Egy csaj is megállt mellettem biciklivel, hogy minden rendben van-e, de mondtam is neki azonnal, hogy én állva maradtam, csak a bicikli csúszott ki alólam. Teljesen x-akta.

Alig-alig álltam meg ezek után. Chiavenna-nál értem elágazáshoz, balra tartva Svájcba juthattam volna vissza, de én jobbra fordulva dél felé haladtam tovább. Egy nagyon szép tónál, a Lago di Mezzolánál kerékpárútra tértem rá egy kis ideig itt folytattam az utat, de aztán kelet felé fordultam Dubino-nál. Volt errefelé egy ígéretes bolt, ezért bementem oda, hogy beszerezzem a hőn áhított kávémat, ami ezúttal sikerült is.

Lago di Mezzola

Egy rövid szakaszon találtam egy csekélyebb forgalmú mellékutat, de Morbegno-tól kérlelhetetlenül csak a főút maradt. A szél engem segített keletnek tartva, legalább ezzel elégedett lehettem, mert bizony a forgalom igen nagy volt. Tirano előtt már szerintem a kikerült kocsisor megvolt egy kilométer hosszú is, arra gondoltam, hogy Livigno, a vámmentes övezet miatt lehet akkora forgalom, mert már este 6 is elmúlott mire kikecmeregtem Tirano-ból, szóval egy egyszerű hétköznap esti hajtás nemigen magyarázhatta.

Ekkor a főutat is el kellett hagynom, mert a további szakaszon tiltott volt a kerékpározás, helyette ismét kisforgalmú mellékúton mehettem apró falvakon át. Nem bántam a cserét! Már igazán estébe hajlott az idő, amikor megérkeztem Sondalo-ba, itt megkerestem a kempinget. A recepciós már nem is volt ott, így a fizetést reggelre halasztottam, különben is két éjszakát szándékoztam maradni, mert másnapra egy cuccok nélküli kört terveztem a Gavia és a Mortirolo hágókra, mielőtt továbbhaladva megmászom ismét a Stelvio-t.

20. nap:

Reggel megbeszéltem a részleteket a recepción, aztán elindultam a keménynek ígérkező körre. Egy jó darabig észak felé haladtam Bormio felé, ez azért is jó volt, mert kitapasztalhattam az utat másnapra is, hiszen a Stelvio is abban az irányban volt.

Kicsit nyomasztott a táv és a szint, de ennek csak a tempó lehetett a gyógyírja! Madonna della Biorca-ban álltam csak meg egy picit, utána Bormio-ig szinte csak pillanatok erejéig. Bormioban nagy forgalom fogadott, ezért inkább felhajtottam a széles járdára és elhaladtam a bedugult kocsisor mellett. A Gavia felé tartó leágazásnál egy csendőr irányította a forgalmat nagy szakértelemmel. Jobbra kanyarodtam.

A hágómászás ekkor még nem volt annyira kifejezett, egy kis hegyi folyó mentén haladtam felfelé a völgyben. Egy kis pihenőnél megreggeliztem, ezután nagyobb sebességre kapcsoltam. Santa Caterina Valfurva-nál ellentmondást nem tűrően megindultak a szerpentinek. A meredekség is ugrott egy szintet, úgy tűnt, hogy kedvemre való lesz a legendás hágó megmászása! Az út nem volt széles, aztán még keskenyebb lett, amikor magasabbra értem. Nagyon szép fenyvesben haladt egyre feljebb, de hogy igazán őszinte legyek, nem volt teljesen felhőtlen az örömöm. A rengeteg motoros tényleg le tudja törni egy a természet csendjét kedvelő és az igazi emberi teljesítményt elismerő kerékpáros lelkesedését, amilyen én is vagyok.

Hágóút - Passo Gavia

Többször is 10%-os volt a meredekség, ezért hamar az erdőhatáron voltam. Innen indult az igazán látványos rész, észak felé megpillantottam az Ortler csúcsát is, de a közeli hegycsúcsok is teljesen lenyűgöztek! A hágóút legfelső része már ellaposodott kissé, itt még kis tavak is voltak. Magam is meglepődtem, hogy elég hamar felértem a 2621m-es csúcsra (a hágóban lévő táblán 2652m olvasható).

Visszatekintés az Ortler irányába nem sokkal a Passo Gavia alatt

Hosszú utam addig megtett részének 4. legmagasabb pontján álltam akkor, a Bonette, az Iseran és az Agnel után! Ez még inkább elmélyítette az érzéseimet a hely iránt, de nem maradhattam sokáig, mert a kemping és én közöttem még a Mortirolo is ott emelkedett, ami bár nem kétezres hágó, de meredek, ezért korántsem lebecsülendő. Nem is szándékoztam lebecsülni, így megkezdtem a gurulást. Persze gyakran meg kellett állnom, mert valami egészen elképesztő volt a táj!

Tengerszem a Passo Gavia alatt

Meredek ereszkedés a Passo Gavia-ról

A hágó déli oldala sem kutya, valószínűleg keményebb is, mint az északi. A hágóút Ponte di Legno-nál beágazik a főútba, ami a Tonale hágó felől érkezik kelet felől. Én nyugatnak fordultam, a gurulás tovább folytatódott, még ha nem is volt olyan meredek már.

Következő kapaszkodóm Monno-nál indult. Nem sokáig teketóriázott az utacska, fel is ugrott a meredekségjelzőm 10% fölé,egyszer-egyszer 15% környékére is. Még úgy is, hogy tisztában voltam vele, hogy ez a három oldalról is megmászható hágó könnyebbik oldala, megizzasztott kissé…

Késő délután értem a csúcsra, ahol egyrészt konstatálhattam, hogy a táblán ismét más adat szerepel, mint a térképen (tábla 1852 vs. térkép 1896), másrészt bele kellett nyugodnom abba, hogy nem indulhatok el a gurulásra anélkül, hogy ki ne cserélném az első fékpofákat, annyira szét voltak már kopva (a Gavia adta meg a kegyelemdöfést). Nem tökölhettem sokat, azonnal megkezdtem az operációt, be is fejeztem még emberi időben…

Kilátás a Mortirolo (Passo della Foppa) emelkedőjéről

Nem örültem neki annyira, hogy vadiúj, bekopás előtt álló pofákkal fogok gurulni egy ilyen meredekségű lejtőn, de néhány száz méter után már haraptak, tanúbizonyságát adva annak, hogy néha megéri prémium kategóriás termékre költeni. Nem unatkoztam a lejtőn az biztos, amikor éppen nem a meredekség miatt volt izgalmas, akkor a kilátásban gyönyörködhettem.

Estére értem vissza a kempingbe, zuhanyozni indultam, majd beszélgettem egy jót két holland bringással.

21. nap:

Bár már kétszer is voltam a híres Stelvio-n, azt hiszem vannak olyan helyek a világon, amiket meglehetősen nehéz lehet megunni. Éppen emiatt nagyon izgatottan készülődtem reggel, nem akartam sok időt elvesztegetni a pakolással. Előző nap is ragyogó idő volt, nagyon reméltem, hogy az egyik kedvenc hágóm, a ráadásul igen magas Stelvio megmászásakor is a napfény lesz a legfőbb díszlet.

Bormio-ig nem volt probléma az út, már ismertem. Előző nap azokat a helyeket is „felmértem” ahol érdemesnek látszott videosnitteket készíteni, így éltem ezzel a lehetőséggel is.

Bormio-ban pont ugyanakkora volt a forgalom, mint tegnap, de a bevált járdás előzést alkalmazva beálltam a kocsisor elé. Egy kis idő után intett is a csendőr, elindultam. Nem sokkal a városka után megint ismerős helyre érkeztem, ez azonban előző évből volt ismerős: szemből beágazott az út a Foscagno hágó felől, 2010-ben nagybátyámnál tett davosi látogatásomból hazafelé jövet arról jöttem. Akkor iszonyú meleg volt a Stelvio megmászásának kezdeti szakaszán, de most azért sokkal jobb hőmérséklet uralkodott.

Csévéltem felfelé, ahogy csak tudtam. Nemsokára két srácot pillantottam meg szemben, akik megpakolt biciklijükkel szintén az óriáshágóra tartottak. Már ekkor látszott, hogy be fogom érni őket, de mivel gyakran megálltam fotózni és videózni, ez csak az egyik alagútban következett be. Itt összecimboráltam a két milano-i fiúval, kiderült az is, hogy előző nap is találkoztam már velük, amikor a Gavia-ról gurultam. Ők akkor tartottak felfelé.

Az alagutas szakaszt együtt tudtuk le, de ők aztán megálltak pihenni, amikor elértük azt a hüttét, ahol előző évben én is megálltam. Innen ismét egyedül folytattam. Nem is bántam annyira, mert mivel az a rész a hágó déli oldalának leglátványosabb szakasza, ezért szerettem volna így is, úgy is a saját tempómban haladni.

Passo dello Stelvio - hágóút a déli oldalról, 2011

Elképesztően szép idő volt, felhőnek szinte nyoma sem volt az égen! Így másztam egyre feljebb, míg el nem értem a 2760m-es hágót. Letámasztottam a gépet egy néhány percre, de aztán felültem ismét, hogy a hágóból kiinduló kis makadámúton feltekerjek még az előző évben időhiány miatt kihagyott Tibethüttéhez, mivel a kilátás onnan a legjobb a híres északkeleti oldal szerpentinjeire. És valóban! Onnan föntről szinte monumentálisnak hatott a híres emelkedő, előző évi nagy szenvedéseim színtere. A Tibethütte mellett nagyjából 2780m magasan voltam, ez volt tehát utam második legmagasabb pontja!

Kilátás a Passo dello Stelvio északkeleti emelkedőjére 1.

Kilátás a Passo dello Stelvio északkeleti emelkedőjére 2.

Amikor kibámészkodtam magam, még egy kicsit visszagurultam a hágóba is nézelődni, nem akartam annyira sietősre fogni. Sétáltam egy kicsit, hogy lerázzam a lábaimat, beszereztem ismét egy plüssmormotát is. A tervem az volt a nap hátralévő részére, hogy legurulok Vinschgauban ahhoz az éjszakázóhelyemhez, ami nem sokkal Merano fölött van, így bár nem voltam elkésve egyáltalán, azért egy idő után az indulás mellett döntöttem. Még ha szinte estig gurulni is fogok, azért nem akartam elviccelni a dolgot.

Megkezdődött a szédítő ereszkedés. Nem szerettem volna non-stop megcsinálni, ezért többször megálltam, hogy videózzak és nézelődjek (és persze, hogy hagyjam kihűlni a felniket). Az Ortler magasan a völgy fölé emelte fenséges tömegét, az oldalán valósággal szikráztak a gleccserek!

Prad után rágurultam a kerékpárútra, ami olyan nagyon bevált 2010-ben is, hamarosan az almáskertek között ereszkedtem tovább Merano felé. Útközben még egy boltban is megálltam, aztán meg főzni egy kis délutáni kávét, de az esti táborhelyhez így is teljesen kényelmesen értem oda. Sátrat állítottam, és nem sokkal később már nyugovóra is tértem.

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2011 Alpok hosszában 7.rész "Splügen - Stelvio"
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat