Túrabeszámoló 2012.

Eredetileg egy hosszú spanyolországi tervet dédelgettem erre az évre, azonban azt a munkámat nem fizették ki, amire ezt a tervet alapoztam, így kissé csalódottan ugyan, de ismét a még sok kalandot tartogató Alpok felé fordultam. A túrabeszámoló írásos része jól kiegészítheti a filmsorozatot.

 

Az alábbi élménybeszámoló filmes változata itt látható:

http://www.youtube.com/watch?v=W4BctBOnL3o

 

 

1. nap (július 24.):

Már hajnalban többször felébredtem, de nem a túra kezdetét jelentő kellemes izgalom miatt, hanem azért, mert szörnyű gyanúm igazolódni látszott: elkaptam valami nyavalyát. A hányós-hasmenéses kórság (gondolom rota) reggel hatalmasodott el rajtam, ekkor – bevallom őszintén – nemigen gondoltam volna, hogy tényleg elindulok még aznap. Kissé legyengülve 11 óra felé végül az indulás mellett döntöttem mégis, bár az már látszott, hogy nem a tempó lesz a lényeg, hanem a túlélés.

A nap kellemesen sütött, ahogyan kikanyarodtam az útra, majd néhány perc tekerés után már el is hagytam Sopront Ágfalva irányába. Csináltam a filmhez egy rövid bevezetést a faluig. Megérkezvén gyorsan az Ausztria felé tartó utat kezdtem keresni, de egy percre elkolbászoltam, mielőtt ráhajtottam. A kis út Schattendornál keresztezi a határt, utána balra fordultam Mattersburg és Bécsújhely felé. Az útnak ezen a szakaszán csak a Mattersburg és Neudörfl közötti rész volt ismeretlen számomra. Neudörfl-ben a hátsó gumi erőteljesen rugózni kezdett az egyik padkánál, ezért arra a következtetésre jutottam, hogy rövid idő alatt jelentősen csökkent benne a nyomás (azt, hogy „defekt” ennél szebben meg sem lehetne fogalmazni).

Kerestem egy padot, de a falu közepén kissé zavart a forgalom, így inkább úgy határoztam, hogy egyelőre csak pumpálok, javítani később egy nyugodtabb helyen fogok. Ez a nyugodtabb hely alig néhány kilométer után meg is jelent, amikor Bécsújhely előtt délnek fordultam egy kerékpár-túraútvonalon. Egy nagy és nyugodt park, az Akademiepark húzodott jobbra, ezért betoltam a biciklimet a park bejáratán, és azonnal célba is vettem egy padot. Nem voltam túlzottan lelkes a defekttől, akkor nagyon megijedtem, hogy az országúti (ráadásul olcsó kategóriás) gumival végig fogom szenvedni az utat. Defektet defekt hátára vízionáltam.

Nekiálltam a szerelésnek. Úgy döntöttem berakok inkább egy tartalékbelsőt és ha valami vízpartra érkezem ahol könnyebb megtalálni a lyukat, majd akkor ragasztok. Így is tettem, hamarosan ismét úton voltam. Alig néhány száz méterre patak keresztezte az utat, ekkor felfújtam a belső gumit és betettem a vízbe. Kiderült, hogy nem lukas, hanem a szelep ment kicsit szét, de meg tudtam szerelni. Ettől megnyugodtam.

Ezután jórészt kerékpárúton haladtam, ami a Lajta partjára is kivezetett, majd Lanzenkirchenben beugrottam a Billába Granny’s márkájú almafröccsöt szerezni. Kincsemmel felfegyverkezve alig-alig álltam meg Schottwien-ig, ahol már délután 5 óra volt. Itt kezdődött meg az emelkedő a 985m magasan lévő Semmeringbe. Készítettem néhány felvételt az emelkedőn, de körbenézve nem túl elégedetten láthattam azt is, hogy a felhők egyre sűrűsödnek. Semmeringből enyhe lejtőn suhantam Mürzzuschlag-ig jórészt kerékpárúton, de a közelgő este és a szemerkélni kezdő eső bebizonyította, hogy már nem sok lesz hátra a napból. A város után nem sokkal a Mürz partján állítottam sátrat néhány bokor mögött. Alighogy besötétedett villámlások és mennydörgések közepette lecsapott egy vihar, ami néha csillapodott ugyan, de összességében ottmaradt hajnalig. Akkor csendesebb de kitartó esővé szelídült.

 

2. nap:

Hiába keltem korán, a megállás nélkül ömlő eső meghiúsította az azonnali indulást. Szemfülesen várva azonban egy rövidke esőszünetben kiugrottam a sátorból és gyorsan összerámoltam. A Mürz folyón keresztbeívelő és tetővel is ellátott hídon meg is álltam, hogy a cuccaimat rendbe tegyem az esőtől védett helyen. Ekkor volt fél 9, ami nem számított katasztrófának, de a szokásos 7 körüli indulásnál azért több volt.

A Mürztalradweg-en haladva még egy jó darabig nem akart javulni az idő, de legalább az eső elállt. Fél 12 előtt egy kicsivel érkeztem Bruck an der Mur-hoz, itt felébredt az optimizmusom, mert egy kertben azt láttam, hogy teregetik a frissen mosott ruhát. Úgy gondoltam, hogy ezek biztosan ismerik az előrejelzést és napos idő várható egy órán belül.

Bruck-ot elhagyva valóban néha-néha előbukkant a nap a vastag felhőrétegből, de a felhődominancia korántsem szűnt meg, mi több, óránként egy rövid zápor is megörvendeztetett. Ekkor már a Murradweg-en haladtam, ahol egy évvel korábban is „Alpok hosszában” túrámon, persze most az ellenkező irányba. Így volt ez egészen a Leoben után néhány kilométerrel található St. Michael-ig, ahol terveim szerint le szerettem volna kanyarodni a Murradweg-ről. Itt a kerékpárúton is volt egy kis csomópont, jobbra leágazott egy Rastlandradweg nevű túraútvonal, ami szemlátomást a 113-as főúttal és az autópályával párhuzamosan szintén a völgyben felfelé a Schoberpass felé tartott. Több sem kellett, mivel az út kicsit forgalmas volt, kerékpárúton folytattam tovább utamat az alacsony kis 850m magas nyereg felé. Ekkor éppen az időjárás is szebbik arcát mutatta, az égen nagyobb kék foltok is megjelentek.

A nyugalmas kerékpárúton összeszedtem a gondolataim. Az biztos, hogy kicsit rövidebb lett volna a főúton menni, de esőtépázta hangulatomnak jobbat tett a nyugalom. Ahogyan feljebb tekertem a völgyben, az idő ismét romlani kezdett, fenyegető felhők borították a hegycsúcsokat, ráadásul igencsak felerősödött az ellenszél. Egy Mautern nevű faluban megálltam a buszmegállóban, hogy megebédeljek, bár már jócskán délutánba hajlott az idő. A falu után a főúton folytattam utam, mert azt vettem észre, hogy a forgalom már alábbhagyott. 5 óra volt, mire felértem a nyeregbe. Egy kis édesség elfogyasztása után gurulni kezdtem, de egy perc múlva már meg is álltam, mert fel kellett vennem az esőkabátomat.

Nem volt túl eseménydús az út Trieben-ig, itt viszont azt tapasztaltam, hogy a forgalmat az autópályára terelték a főútról, mert valami miatt le volt zárva. Mivel gyakorlatilag nem tehettem mást én mégis maradtam a főúton, ahol hamarosan egy rendőrségi kordonba ütköztem. Megkérdeztem a rendőrt, hogy akkor most mi legyen, ő azt mondta, hogy menjek tovább nyugodtam, de lesz majd még egy útlezárás egy kicsit később is. Amikor oda értem, már fel tudtam fogni az egész lényegét: mindenhol autóroncsok és a pusztítás sok egyéb jele mutatta, hogy az előző éjszaka itt elszabadult a pokol. Valószínűleg ugyanaz a vihar volt, ami engem is elkapott éjjel, de a Mürz melletti vidék jobban megúszta. Itt már a katonaság munkálkodott mindenfelé, az útzárat is katonák tartották fenn, de itt is gond nélkül átjutottam. Valószínűleg a sárlavinák nagy részét már feltakarították az útról.

Ahogy tovább tekertem, összefutottam egy katonával, aki meglehetősen komoly mountain bike-jával ugyanabba az irányba tartott. Egy kicsit beszélgettem vele menet közben, aztán megálltunk, mert felajánlotta, hogy megnézi nekem a másnapi időjárást a neten okostelefonjával. Kiderült, hogy 75% lesz holnap is az eső valószínűsége. Hirtelen elmosolyodott és kacsintva javasolta, hogy nézzük meg, hogy mára mit ír. 85%. Hahotáztunk.

Miután elbúcsúztunk én kicsit beletapostam, mert lassan 6 óra felé járt már az idő. Rottenmann után nem sokkal volt egy elágazás, ahol hirtelen nem tudtam eldönteni merre forduljak, mert mehettem volna tovább egyenesen is, és akkor Liezen-nél lyukadtam volna ki abba a fővölgybe, ahová tartottam, de a térkép tanúsága szerint abban az elágazásban balra fordulva egy kis emelkedő jönne ugyan, de rövidíthetnék valamennyit. Nagyon aprócska habozás után az utóbbit választottam. Feltekertem az emelkedőn, a túloldalon pedig gurulni kezdtem és közben a látványban gyönyörködtem: észak-északnyugati irányban hatalmas hegyek uralták a látóhatárt, a Totes Gebirge. A völgyben balra, dél-nyugat felé fordulva feltűntek a Dachstein nyúlványai is. Nagyon nyugodt úton haladtam. Mivel esteledni kezdett, már a szemem sarkából az éjszakázóhelyeket is lesni kezdtem, de azért egy 10km-t még menni szerettem volna. Végül Irdning után nem sokkal egy kis faépület csábított el egy erdőfolt szélén. Betoltam a biciklit az épület mögé, aztán gyorsan sátrat állítottam mert szemerkélni, majd esni kezdett az eső. Az épület párkánya alá húzódtam be vacsorázni, majd felderítettem a példás rendben tartott trágyaszórót is odabent. Nemhiába, rajongom a mezőgazdaságért.

 

3. nap:

Az eső egész éjjel a sátorponyván kopogott. Pontosabban csak részben azon. Ugyanis előző éjjel kiderült, hogy a tesztelés alatt lévő kis bivaksátor egész éjszakás esőt nem bír. Mivel előrelátó túrázó vagyok, a sátoralátétet – ami alapesetben a sátor alját hívatott védeni a kövektől, faágaktól – úgy szabtam ki ehhez a sátorhoz is, hogy szükség esetén fölé is tudjam rögzíteni. Este már alapból így állítottam fel a sátrat és ezzel a megoldással tökéletesen vízállóvá varázsoltam. Szóval az eső főleg a fölétett alátéten kopogott…

Ugyan ismét korán keltem, de az eső visszaverte a lelkesedést. Háromnegyed hétkor megfőztem a kávémat, majd vártam egy jó másfél órát is, akkor egy rövid szünetben összepakoltam. 9 óra elmúlott, mire elindultam. A felhők rendkívül gonosz ábrázattal meredtek rám az égről, de én akkor is lelkesen léptem a pedálra, amikor ismét esni kezdett.

A kerékpárúton folytattam az utat továbbra is, méghozzá az R7-es Ennstalradwegen. Schladming volt a következő kitűzött nagyobb állomás, szerettem volna délig odaérni, de ez végül nem valósult meg, mert az eső kissé hátráltatott, majd amikor elállt, megálltam reggelizni is. Viszont, bár egy kis késedelmet szenvedtem az eredeti tervhez képest, Schladming mellett már egyre optimistább voltam az időjárással kapcsolatban. Borúra egyre inkább derű volt kilátásban. Ugyan a nap folyamán elég sok szakasz volt burkolatlan a kerékpárúton, a főútra tekintve nem bántam azt annyira hogy itt tekertem, a vékony 23mm-es gumik ellenére sem. Az út sokszor nagyon szép erdőfoltokon ment keresztül, a felhők pedig lassan engedni látszottak, a nap kiegyezett velük abban, hogy most már ő következik.

Radstadt előtt nem sokkal éppen ismét burkolatlan kerékpárútszakaszon haladtam, amikor megint defektet érzékeltem a hátsó kerékben. „Csak idő kérdése volt ezen az úton” – gondoltam magamban, de aztán eszembe jutott, hogy néhány száz méterrel korábban átkeltem egy fahídon, aminek elég éles padkája volt: lehetséges, hogy „felütéses” defektet szenvedtem el. Szétszedtem a hátsó gumit, felfújtam a belsőt. Hamar megtaláltam a felütéses defektre jellemző kettős lukat, aminek a ragasztása sem volt túl egyszerű, de azért hamar meglettem vele. Az út melletti folyócskában ellenőrizni is tudtam az eredményt: jónak tűnt. Visszaraktam, pumpálás, majd indulás.

Radstadt környéke már ismét ismerős lehetett 2011-es túrámból, innen tekertem fel a Tauernpass-ra. A következő több órás szakaszon ugyanazon az úton szándékoztam haladni (persze visszafelé), hogy egészen pontos legyek, a Radstadt és Bruck an der Grossglocknerstrasse közötti útvonal volt ismétlés. Ezt egyáltalán nem bántam, kíváncsian próbáltam felidézni egy évvel korábbi túrám eseményeit. A Wagrainer Höhe 933m magasságáig alig volt másznivalóm Altenmarkt-ból, a túloldalon annál meglepőbb volt a sok gurulás. Nem is emlékeztem, hogy ilyen sokat kellett másznom St. Johann-tól. A városban egy néhány percet kavarogtam, míg megtaláltam a kerékpárutat (ez már a Tauernradweg volt), de ezután már simán ment az út szinte emlékezetből is. Nagyon élveztem a tekerést a napsütésben, bár emlékeztem, hogy Schwarzach-nál jócskán fel kell tekerni a hegyoldalba. Viszont a kilátás pazar volt a magasból.

Bruck felé közeledve már gyakran nézegettem az út szélét, hátha jó éjszakázóhelyet találok, de a megfelelő hely Bruck és Kaprun közötti útig váratott magára. Itt betoltam a biciklit a fenyvesbe. Nem állítottam fel azonnal a teljes sátrat, hanem csak a belső sátrat, a külsőt és az alátétet pedig kiteregettem a földre sok egyéb vizes cuccommal együtt. Miközben száradtak én előkerestem egy chilisbab konzervet a váztáskámból és főzőcskézni kezdtem. Miután nagyjából megszáradtak a ponyvák, befejeztem a sátorállítást és nyugovóra tértem. Reménykedtem benne, hogy a következő nap olyan verőfényes lesz, amilyen ennek a napnak a második fele volt.

 

 

4. nap:

A 4. nap túrabeszámolójának filmes változata itt látható:

Mivel az elmúlt napok reggeli esői miatt igazán kialhattam magam, hajnalban már egészen korán talpon voltam. A nap első sugarai világították be a völgyet ahogyan a kávémat szürcsölgettem, majd összepakoltam és fél hétkor már a kerékpáromon ültem. Fantasztikus hangulatot árasztottak a hegyoldalak a kora reggeli fényben. Szinte simogattak a vöröses napsugarak az elmúlt napok borús indulásai után. A már jól bevált Tauernradweg-en folytattam a tekerést.

Kaprun-nak csak a szélét érintettem, aztán ismét elhagyatott úton tekerhettem. Néhány üsző legelészett az út szélén, barátságosan mértek végig, amikor elgurultam mellettük. A kerékpárút vett egy jó nagy kacskaringót a következő falu, Piesendorf felé, ahol úgy döntöttem, hogy megvárom a bolt nyitását. Reggelivel és néhány üveg innivalóval felrakodva visszakanyarodtam a kerékpárútra. Az látszott, hogy a sok kitérő miatt hosszabb lesz rajta biciklizni, mint az úton, de még egy-két órát mégis inkább ott szándékoztam tekerni.

Aztán Mittersill-nél végleg ott hagytam, az úton folytattam tovább a tekerést. Az országút neve itt már Gerlossstrasse volt, és ez kifejezte egyben következő célpontom iránti elkötelezettségemet is: a Gerloss Alpenstrasse felé haladtam. A térkép szerint az út egy 1507m magas hágóban, a Gerlosspass-ban tetőzött, az volt a fő attrakció aznapra.

Nagyon jó idő volt. Nemhogy ragyogóan sütött a nap, hanem elmondhattam azt is, hogy felhőt is csak nagyítóval lehetett találni az égen. Ez a hőmérséklet alakulását sem hagyta érintetlenül, igen hamar nyárias magasságokba kúszott az érték a kijelzőn.

Hollersbach im Pinzgau nevű kis faluban kerestem egy padot, hogy megreggelizzek (persze már nem volt reggel, de még nem ettem semmit aznap). Kényelmesen nyújtóztam egyet, miután bevittem a mászáshoz szükséges energiát. Csakhamar tovább is álltam, mert nagyon vártam már a hágóutat. Az út ekkor még nem volt meredek, a délelőtt további részét kényelmes és napsütéses tekergéssel töltöttem egészen Wald im Pinzgau-ig, innen kezdett el érezhetőbben emelkedni az út.

Krimml előtt már voltak meredekebb részek is. Itt azt vettem észre, hogy szinte egy csapásra forgalmas lett az út, mi több, kerékpárossal és gyalogossal is egyre gyakrabban futottam össze. Hamar megpillantottam ennek okát is, egy hatalmas vízesés zubogott le bal oldalról, a nagy hegyek felől a völgybe. Ez volt a Krimmler-vízesés, ami igen sok látogatót vonzott. Egy kicsit megálltam forgatag mellett, de aztán megkezdtem a túra első ezresének megmászását. Azonnal meredek lett az út, edzéstől elszokott combjaim elmorzsoltak volna néhány szitkot – ha történetesen tudnának beszélni. Azért annyira nem éreztem kínosnak a teljesítményemet, az út kanyargása pedig beindította a hágómászás érzetének generátorát is bennem. Már csak ezért is megérte egyre feljebb jutni, mert minduntalan új kilátópontokat lehetett találni az út szélén, amik mindig vadiúj szemszögből kínáltak rálátást a fantasztikus vízesésre.

Gerloss Alpenstrasse

 

A Krimmler-vízesés völgye messziről

 

A kijelzőn egyre magasabb értékek jelentek meg a magasságot tekintve (a hőmérsékletet tekintve is), de az 1507m-t hamarosan elhagyta, mi több az 1600-at is. Ekkor egy fizetőkapuhoz érkeztem (1628m-en), ahol bár nekem nem kellett fizetnem, csodálkozva tekintgettem körbe-körbe, „merre hány óra”. Jobb ötletem nem lévén belekezdtem a kapu utáni gurulásba, ami kb. 1500m-ig tartott, utána ismét emelkedőbe fordult. Itt bal felé tekintve fantasztikus volt a kilátás, lenne völgyben a Durlassboden tározó víztükre feszült.

A Durlassboden tározó környéke

 

Az út 1520m fölött sík lett, és ilyen is maradt néhány kilométer erejéig, ami után őrült száguldás kezdődött. Átsuhantam Gerloss falun, utána gyakorlatilag megállás nélkül száguldottam Mayrhofenig, ahol már ellaposodott az út az északi irányú nagy völgyben. A forgalom egy kicsit piszkálta a csőröm, ezért kerékpárút után kezdtem keresgélni, ami ugyan egy darabig sikertelen volt, a végére azért sikerült megtalálnom amit áhítottam. Útközben az ebédemet is elköltöttem.

Az Inn folyóhoz érve balra, azaz nyugat felé szándékoztam fordulni, de úgy határoztam, hogy továbbra is bicikliúton tekerek, mert a forgalom nem lanyhult. Kiváló, pihentető és élvezetes volt a délután ezen része, de a kerékpárút egy idő után elég rossz lett így inkább kimentem a főútra, ami csodák csodája egészen nyugalmas lett addigra. Sokkal korábban érkeztem Innsbruck-ba, mint terveztem, ezért nem sajnáltam magamtól egy kis nézelődést, miközben ismét megkerestem az Innstalradweg-et. Az Inn folyását szándékoztam követni a város után még jó darabig, ezért a kerékpárúton haladva nem volt nehéz kikeveredni a forgatagból. Nagyon élveztem az esti szakaszt! ugyan volt néhány kilométer burkolatlan rész is, annyira jó minőségű volt még ezzel együtt is az út, hogy akadálytalanul robogtam a folyóparton. Egészen naplemente időszakáig tekertem, ekkor a folyóparti sűrűben kerestem egy jó kis táborhelyet, közvetlenül az Inn hullámai fölött. A korai kelés és a szép idő miatt jó 190km-t mentem aznap. Megérdemeltem tehát a pihenést.

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2012. "Keleti-Alpok kör" 1. rész
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat