25. nap:

Nyugalmasan telt az éjszaka és a reggel is igencsak hangulatos volt, ahogyan a kora reggeli napsütés átviláglott az erdőn. Szükség is volt a korai kelésre, mert aznapra egy nagyon komoly hágót, a Hochtor-t is magába foglaló magashegyi utat, a Grossglockner Hochalpenstrasse-t szerettem volna teljesíteni. A reggeli kávém szürcsölgetése közben még nem láttam ki nyugat felé, mert a sátor bejárata keletnek nézett, de pakoláskor már feltűntek az érkező felhők. Ahogy fölém értek, már esni is kezdett, méghozzá igencsak jelentős intenzitással. Furcsa volt a helyzet, hiszen a keleti égbolton még egy szem felhő sem volt, így a nyugalmat árasztó napsütést sem zavarta semmi abból az irányból, miközben már szakadt az eső ott, ahol én voltam. Visszabújtam a hálózsákba. Annak ellenére, hogy benne volt a pakliban az is, hogy hamarosan eláll, nem voltam optimista, mert ha időben szerettem volna megmászni a hágót, akkor nem késlekedhettem egyáltalán.

Már egy óra is eltelt, amikor az eső még mindig nem mutatta semmi jelét sem annak, hogy elállna a közeljövőben. Felhívtam Zoli cimborámat, aki amatőr meteorológus és viharvadász hírében áll, hogy mit tud erről a frontról. Meglepően naprakész információkkal rendelkezett, így azt is tudta, hogy aznap még nemigen fog elmenni. Ez egyrészt lelohasztotta jókedvemet, másrészről pedig meg is nyugtatott kissé, hiszen így már biztosan elkönyvelhettem magamban azt, hogy pihenőnap következik, nem kell kapkodnom.

Dél előtt nem sokkal elállt az eső, így elhatároztam, hogy összepakolok és továbbmegyek Lienz felé, hogy legalább ennyivel közelebbről kezdjem másnap az utat. A völgyben felhők úsztak, miközben a völgyben tekertem a Dráva parti kis kerékpárúton. Lienz már egy köpésnyire volt csak, amikor ismét szemerkélni kezdett, de egyáltalán nem zavaróan. Betekertem a városba, ahonnan még ilyen szürke, komor és párás időben is jó kilátás nyílt a Lienzer Dolomiten hegyeire, bár a csúcsok nem látszottak.

Egy boltot akartam keresni, hogy megcsappant enni- és innivaló készletemet feltöltsem, de meglepetésemre az égvilágon semmi nem volt nyitva így egy benzinkúton voltam kénytelen vásárolni jóval drágábban. De itt legalább felvilágosítottak arról, hogy nemzeti ünnep van.

Ekkor kezdett ismét szakadni. Úgy határoztam, hogy továbbmegyek egy kicsit és keresek valami jó kis sátorozóhelyet, de a város széléig sem jutottam, már ronggyá áztam. Így egy néhány percig egy híd alatt vártam, majd hirtelen elhatározásból visszatekertem 1-2 kilométert a város másik széléig – ahonnan jöttem – mert emlékeztem, hogy ott nagyon jó rejtekhelyek vannak. Így egy bő fél óra elteltével már a sátorban ültem és ebédeltem. Aztán bebújtam a hálózsákba és egész délután szunyókáltam…

26. nap:

Reggel már nem esett, de kikukkantva a sátorból, azért túlságosan bíztatónak sem látszott az idő. Összepakolás és indulás után kiderült, hogy ez csak a nagy pára miatti látszat, mert egy óra múlva már a nap is sütött. Lienz-ben szerettem volna az előző nap kimaradt bevásárlást pótolni (a benzinkúton csak a legszükségesebbeket vettem meg), de már jóval könnyebb dolgom volt, mert előző nap felderítettem a boltokat.

Ahogy elhagytam a várost, már a hegyek is kibukkantak a párából, így az első emelkedőhöz érve már volt miben gyönyörködni. Ez a bizonyos kaptató egy kis hágóban végződött, az Iselsbergpass-on 1204m magasan, innen egy rövid visszagurulás után indult meg ismét felfelé az út a Mölltal nevű völgyben. A nap kitartóan és ragyogóan sütött.

Az első szakaszok nem voltak különösebben nehezek, hiszen a völgyben haladt az út enyhén felfelé, de Pockhorn-tól elkezdődött az, amiért híres ez az út. Innentől már gyakran mutatott 10%-ot és ennél meredekebbet a kijelző, de a távolban felbukkanó Grossglockner látványa minden erőfeszítésnek indokot szolgáltatott.

Mölltal és a Grossglockner

Volt ugyan egy rövid visszagurulásom, de aztán végre elérkeztem a várva várt elágazáshoz (ami egy körforgalom volt kicsivel 1900m alatt), aminél balra fordultam, hogy a Hochtor megmászása előtt még a Hochalpentsrasse másik komoly hegyi útjával, a Gletschertstrasse-val is megismerkedjek. Ez az út vakon végződik egy épületcsoportnál Ausztria legmagasabb hegye, a Grossglockner alatt. Azt ugyan tudtam, hogy 2000m fölött van az út vége, de ekkor még nem tudtam, hogy pontosan mennyivel is, így begyújtottam a kazánokat és teljes gőzzel elindultam felfelé. Az út valami elképesztően csodálatos volt. A Grossglockner egyre nagyobb lett, ahogyan közelítettem hozzá, valamint az út is egyre kapaszkodósabb. Az út vége előtti szerpentinen már éreztem, hogy fáradok, de ekkor meg már a kíváncsiság mozgatott előre. Amikor felértem, már tudtam, hogy utam egyik leglátványosabb részére értem. A gleccser fölött ért véget az út, mintha egy távoli, idegen bolygóra röpített volna az áttekert néhány kilométer. Magasabban is voltam, mint azt előre gondoltam, a tábla 2369m-t jelzett.

Grossglockner Gletscherstrasse

Grossglockner

Szinte ledöbbentett a látvány. Ugyan még a Hochtor is hátra volt aznapra, ezért nagyon nem lazulhattam, de egy kis nézelődést semmiképpen nem mulaszthattam el. Mikor már a tömeg is idegesíteni kezdett kissé, akkor ültem csak fel ismét a nyeregbe és gurulni kezdtem vissza az elágazásba.

Az út meredeksége miatt hamar visszaértem, és onnan megint jól a pedálokra kellett lépnem. Gyors fejszámolással is 10% átlagmeredekség várt rám, de a kanyargós útról elém táruló látvány legalább kicsit feledtetni tudta a fáradtságot. És a látvány csak fokozódott, ahogyan egyre feljebb jutottam. Egyszer megálltam, hogy egyek néhány falatot, valamint újraolajoztam a láncot is, mert már zavaró kezdett lenni a cincogása. Az út során ez volt a harmadik lánckenés, bár nem tekertem végig esőben, azért kijutott annyi, hogy többször is kimossa a láncból az olajat.

Nagyon vártam, már, hogy felérjek, de nem kellett olyan sokáig várnom. A Hochtor 2504m magasan lévő alagútjának bejáratánál aztán letámasztottam a biciklit és utam utolsó kétezresén sétáltam és bámészkodtam néhány percet. Ez volt a 25. alkalom, hogy 2000m fölé jutottam „Alpok hosszában” túrámon, egyrészt örültem az élményeknek és a teljesítményemnek, másrészt viszont valahol a búcsú pillanatai is voltak ezek. Az Alpoktól még korántsem, de a 2000m-nél magasabb kihívásoktól mindenképpen.

Visszatekintés a hatalmas Hochtorról...

Alagúthágó

Átgurultam az alagúton, közben azon gondolkodtam, hogy pont az alagút miatt „klasszikus” hágónak ugyan nem nevezhető a Hochtor, de ugyanakkor pont az alagút miatt volt egyedi. A kijáratnál ismét bámészkodtam egy kicsit, de mivel érdekes módon azon az oldalon jóval hidegebb volt (azért megmagyarázható azzal, hogy az északi oldal), inkább gurulni kezdtem, hogy vacogós részen hamar túllegyek. A gurulás elég technikás volt, és még újabb alagúton is át kellett suhanni, de inkább a kihűlés zavart csak. Éppen ezért, amikor ismét egy meredek emelkedőhöz értem, nem is zavart túlságosan. Megint felmásztam 2428m-re, egy kicsit még örültem is, hogy megint melegem lett. Az út tetején lévő parkolóból aztán nézelődtem megint egy sort, mert volt mit nézni az biztos. A felhők a hegycsúcsok körül kergetőztek, és fantasztikus tér nyílt meg a völgy felé.

A Hochtor északi oldala

Még gurulás közben is többször meg kellett állnom, mert a látvány gyönyörű volt. Aztán a völgy alján már a kormányba kapaszkodva suhantam inkább, amíg el nem értem Krössenbach-ot. Itt a főútra kanyarodtam keleti irányba. Egy ideig a főúton haladtam, de az este közeledtével egy jelzett kerékpártúra-útvonalra kanyarodtam rá, mert szokás szerint jobb táborhelyeket reméltem az elhagyatottabb úttól. Sajnos egy darabig semmi lehetőség nem volt, már kezdtem aggódni. Szinte sötét volt, mikor megtaláltam az ideális táborhelyet egy régi romos épület mögötti kaszálón.

27. nap:

Nagyon korán keltem fel. Mikor a kávémat elfogyasztva összepakoltam mindent és feltoltam a biciklit az útra, a hold még mindig fenn volt. Továbbindultam a kerékpártúra útvonalon (egyébként Tauernradweg-nek hívták) a csendes, még alvó tájon. Néhány kilométer után egy kerékpártúrázó sátrát pillantottam meg az út szélén, még az igazak álmát aludta. Szerintem felelőtlenség volt ennyire nyílt helyen ilyen sokáig horpasztani, de ő tudta, mennyi kerete van az esetleges büntetésekre…

A bicikliút a hegyoldalban vezetett, ezért a következő városba, Schwarzach-ba le kellett kissé gurulni. Itt be akartam vásárolni, de mivel még nem volt nyitva semmi, ezért kénytelen-kelletlen továbbálltam. A kerékpárút kivezetett egy folyópartra, egy darabig burkolatlan, de könnyen járható volt, aztán megérkeztem St. Johann-ba, ahol bevásárolhattam végre, másrészt a reggelimet is elfogyasztottam egy hangulatos kis parkban. Evés után megkerestem a továbbutat, majd egy völgyben találtam magam, ahol az út felfelé kezdett haladni. Hangulatos és szép erdőkben tekertem, de egy kis faluban elértem az út tetejéhez, 961m magasra. A helyet Wagreiner Höhe-nek hívták, így névvel rendelkező hágóként túrám egyfajta állomáspontjaként is szolgált. Innen rövid gurulással érkeztem Radstadt-ba.

A városban semmilyen pihenőt nem szándékoztam tartani, hanem azonnal dél felé fordultam, hogy megkezdjem a kapaszkodót hosszúra nyúlt utam újabb magaslata – egyben utolsó 1000m feletti hágója – felé, a Tauernpass-ként is számon tartott Radstadter Tauern felé. Mivel láttam egy kerékpártúra táblát, ezért első megfontolással rátértem az útvonalra, de a város szélén kissé elkeveredtem róla. Ekkor gyorsan ráfordultam inkább főútra, nem akartam késlekedni a kereséssel.

Kisvártatva megtaláltam a kerékpárutat, az a szakasz éppen a főút mellett haladt, így visszatértem rá néhány kilométer erejéig. Az út meredeksége csak Untertauern után lett komoly, de ekkor azért biztos ami biztos alapon 10% fölé ugrott egyből. Ennek a meredek szakasznak az eleje azonban olyan szép sziklás-patakos völgyben haladt, hogy a tájban való gyönyörködés elterelte a figyelmem a meredekségjelzőről. Miután elhagytam ezt a részt, többet foglalkoztam már a fáradtságommal, mint a tájjal. Nagyon szép volt ugyan továbbra is, az Alacsony-Tauern-re többször is nagyon szép panoráma nyílt, de utam során annyi impozáns hegyvidéken jártam már, hogy a 3000m-t el nem érő hegység egy kicsivel az „ingerküszöb” alatt maradt már. A mögöttem lévő több mint 3000km és 50.000m szint is kezdett ólomsúlyként a cuccok mellé bújni a csomagtartóra, éreztem, hogy bár nagyon belejöttem a végére, azért már fáradok is kissé…

Niedere Tauern, vagyis Alacsony-Tauern

A térképem szerint az 1738m magas hágó egy síparadicsom-városka, Obertauern közelében van, ezért amikor betekertem a házak közé és magasságjelzőm is közeli értéket mutatott, érdeklődve vártam a tetőt. Különben nagyon érdekes volt, ahogy az egyébként nem is túl kicsi település főutcáján haladtam, mert annyira kihalt volt, hogy önkéntelenül is a posztapokaliptikus zombifilmek kihalt városai jutottak eszembe róla. Aztán egy visszagurulás előtt csodálkozva körülnéztem, de mivel jelét sem láttam hágónak, ezért úgy gondoltam, hogy biztosan egy rövid lejtő után következik majd.

Már jóideje gurultam, amikor kezdett gyanús lenni a dolog. Megálltam, hogy megnézzem a térképet. Ekkor ért utol egy német biciklitúrázó, aki elmondta, hogy a hágó benn volt a városkában, ő is alig találta meg. Ezután még beszélgettünk egy kicsit. A fickó elárulta, hogy egy remek vadkempingezőhelyet keres, ahol eltölthet néhány napot, de azt hallotta, hogy azon a környéken, ahol voltunk, a parkőrök szinte vadásztak a sátorozókra. Ezért úgy határozott, hogy lejjebb megy néhány kilométert.

A társalgás után elváltak útjaink, mert ő valamilyen völgyet keresett, amit a térképen fedezett fel, én pedig gurultam tovább lefelé. Többször visszanéztem, mert a 2500m-nél magasabb hegyeknek is lassan búcsút kellett intenem. Úgy határoztam, hogy Tamsweg-ig a főúton megyek tovább, aztán megpróbálom megkeresni a Mura parti kerékpárutat, azaz a Murradweg-et, amiről már sok jót hallottam.

A város mellett semmilyen jelzést nem láttam, de továbbtekerve lepillantottam a folyócska völgyébe, ahol a kerékpárutat is megpillantottam. A következő leágazásnál már jelezte egy tábla is, hogy megközelíthető az út, ezért lekanyarodtam. Egész nap ezen a túraútvonalon haladtam, és nagyon nem bántam meg. Ugyan biztosan hosszabb volt, mint a közúton haladni (és volt benne egy kevéske burkolatlan szakasz is), de annyira nyugalmas volt, hogy teljesen levett a lábamról. Pont ilyennek képzeltem utazásom utolsó szakaszait. Naplemente környékén már Murau után jártam, ekkor egy kaszálóra kanyarodtam le, ahol sátrat állítottam.

Murradweg

Naplemente a Mura partján

28. nap:

Nem volt erőm ahhoz, hogy olyan korán keljek, mint előző nap, de azért még nyugodt hajnali fények voltak mindenfelé, amikor útnak indultam. A Murradweg-en haladtam továbbra is. Ekkor még úgy gondoltam, hogy ez lesz utam utolsó előtti napja, de út közben folyamatosan számoltam újra a hátralévő időt. A tervhez képest két órával később értem Bruck an der Mur-ba, ahol elkanyarodtam a Murradweg-ről és rátértem a Mürztalradweg-re Mürzzuschlag felé. A város előtt gyülekező viharfelhőket vettem észre, amik nem akartak eltakarodni akkor sem, amikor megkezdtem utam a Semmeringradweg-en a Semmeringsattel felé. Mivel egyelőre nem akart esni – bár villámlott és mennydörgött a távolban – én bátran tekertem tovább a 985m magas nyeregbe. Innen megkezdődött a végjáték, utolsó kilométereimet tekertem az Alpokban. Legurultam Gloggnitz-ba, ahol szemerkélni kezdett, de a felhőszakadás elkerült egészen Neunkirchen-ig, bár szerintem ekkor is inkább csak a szélét kaptam meg. Mindenesetre, mikor elkezdtem a meredek emelkedőt fel a Bucklige Welt-be Hochwolkersdorf felé, már ki is sütött az alkonyati nap. A 650m magas nyeregben visszanéztem, és csodálatos látvány tárult a szemem elé a vihar után kitisztult levegőben: messzire lehetett ellátni az Alpok hatalmas tömege irányába. Csak álltam és bámultam vissza, miközben felvillantak utazásom izgalmasabb részletei.

Aztán búcsút mondtam a hatalmas hegységnek és megköszöntem neki mindent. Felültem a biciklire és immáron sötétben megtettem a maradék utat Sopronba a már jól ismert úton.

Ez volt a vége életem második leghosszabb, de fizikailag talán legkeményebb túrájának. A kilométerórák meglehetősen egységesen mutatták a végeredményt: 3636km. A szintemelkedésem sem volt elhanyagolható: 54500m!

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2011 Alpok hosszában 9.rész "Hochtor - Murradweg"
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat