PASSO

KERÉKPÁRTÚRA MESSZEBBRE ÉS MAGASABBRA...

Weboldal bejelentése

Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!

Ügyfélszolgálat

HuPont.hu Ügyfélszolgálat

Igyekeztem korán kelni, mert a mediterrán forróság gondolata kissé aggasztott. Sikerült is időben elindulnom, a kemping még az igazak álmát aludta. Nagy gurulás után érkeztem ismét a tengerpartra, ahol az első dolgom egy röpke bevásárlás volt. Ezután indultam Monaco felé.

Az ég kissé felhős volt, de a hőmérséklet még így is igazi „tengerparti" magasságokba szökött. A forgalom nem volt annyira nagy, de azért már nem is az a csekély hegyvidéki, amihez az elmúlt héten hozzászokhattam. Egyébiránt az is megfigyelhető volt, hogy Monaco felé haladva drasztikusan nőni kezdett az autók száma.

Monaco-ban már nem is volt annyira élmény a főúton tekerni. Rengeteg autó előzött lépten-nyomon, leginkább persze Ferrari-k, Lamborghini-k, Porsche-k, a Mercedes-ek alsókategóriásnak számítottak... Le is mentem a tengerpartra egy kisebb forgalmú úton, ami a kikötőbe vezetett. Mindenhol luxusjachtok parkoltak, némelyiken még helikopterleszálló is ott feszített. Kezdtem kényelmetlenül fészkelődni nyergemben, ez a fajta csillogás és turistaáradat nem az én világom! Úgy döntöttem, hogy érdemes volt ezt is látni, de azért inkább gyerünk tovább Olaszország felé, mert ennyi elég is volt belőle...

Monte Carlo

Nem volt egyszerű a további út sem, a forgalom nem akart lanyhulni, de Monaco elhagyásával párhuzamosan azért egy kicsit mérséklődött. Még egy rövid szakaszom volt Franciaországban, aztán utam következő állomásához érkeztem: Olaszországba.

A hőmérséklet igen magasra kúszott. San Remo után - ahol egyébként még a monacoinál is nagyobb forgalom volt - egy fenyőligetben álltam meg ebédelni. Szüntelenül szóltak a táj leghangosabb állatai: a kabócák. Nélkülük elképzelhetetlen a mediterrán tengerparti forróság!

Pálmák az olasz tengerparton

Több szakaszon is jól kiépített kerékpárút vezetett a tengerparton, egy helyen még egy egykilométeres alagút is volt, ebben igencsak enyhülést nyújtott a hűvös levegő. Néha igezán szép helyeken húzódott az út, kisebb alagutakkal fűszerezett igazi riviéra-hangulat közepette tekerhettem pedáljaimat.

Tekerés az olasz tengerparton

Estére értem a már reggel elhatározott aznapi célpontomba: Savona-ba. Rögtön a város elején egy kempingbe botlottam. Sátrat bontottam, aztán a tengerpartra mentem fürödni egyet. A vidám olaszok persze a föveny puha homokjába dőltek a röhögéstől, amikor meglátták tipikus „kerékpáros fazonra" sült bőrömet. „Kapjátok be!" - gondoltam én, aztán úsztam egy jót.

32. nap:

A kora reggeli kelést ismét amolyan forróság elkerüléses stratégiának szántam. A recepciós kérdezte merre megyek tovább, amikor nagyjából elmagyaráztam, ő ajánlott egy jobb utat. Kedves fickó volt, de én egyébként is bírom az olaszokat!

A városkában való szétnézés és bevásárlás után kerékpáromat a partmenti hegyek felé fordítottam és megkezdtem utamat a tengerparttal ellentétes irányba, a Pó síkság felé. Jó ötletnek bizonyult a korai indulás, a forróság csakhamar megérkezett, de addigra már nagyjából felértem az emelkedőkön, következett a gurulás a túloldalra. Egy helyen észrevettem, hogy nagy felhők gyülekeznek, de egyébként is a csontjaimban éreztem a fülledt vihar előtti csendet.

Egy ideig úgy tűnt, nem lesz semmi, de aztán elkezdett leszakadni az ég. Befordultam egy kis mellékúton ami egy falvacskába vezetett, ahol is valami esővédett párkány alá húzódtam. Egy nő kinézett az ablakon, és amikor meglátott, behívott magukhoz, amíg elállt a vihar. Kedélyesen csevegtünk egyet a családjával, aztán útra keltem ismét. Óriási vihar volt, szerintem több, mint egyhónapos utam során abszolút „aranyérmes". Még egy kicsit szemerkélt, aztán elállt, de továbbra is felhők gyülekeztek, azt sejtették: jön a folytatás!

Menekülni kezdtem. Egy órával később esteledni kezdett, ekkorra úgy tűnt már, nem lesz a következő viharból semmi. Egy mellékúton ért az este, egy kis kukoricatábla mellett találtam jó kis táborhelyet. A csuromvizes növényzetet és a sok szúnyogot leszámítva nem is lehetett panaszom.

33. nap:

Jól esett a vadkemping. Rá kellett döbbennem, hogy ismét meghatározó lesz ez a fajta éjszakázás, mert a francia olcsó kempingek időszaka immáron végérvényesen lezárult utam során. Franciaországban nem kellett gondolkodnom, szinte természetes volt a kempingben éjszakázás, 5-8 Euro közötti áron nem akkora tétel, hogy ne engedhesse meg magának az ember.

Ahogy kora reggel kitekintettem a sátorból, elvarázsolt táj köszönt vissza. Akkora köd volt, amekkorát még ősszel is ritkán lát az ember, az orromig is alig láttam. Összepakoltam, aztán a közeli faluba, Silvano-ba siettem, ahol éppen elcsíptem a bolt nyitását. Jó korán volt még. Vettem némi pékárut, aztán a falu főterén egy padon kávét főztem és reggeliztem egy jót. A köd nem akart feloszlani, így ebben folytattam utamat. Hihetetlen hangulatot árasztott így magából az egész délelőtti tekerés!

A Pó folyó mentén tekertem egész nap. A köd délre oszlott fel teljesen, átadta helyét a forróságnak. Nagyon kis utakon tekertem többnyire, néha volt csak egy-egy forgalmas szakasz. A sík vidék ellenére élvezetes volt a pedálozás a szinte elhagyatott utakon. Mindenhol a tegnapi vihar nyomai látszottak. Cremona-ban egy kissé elkavarodtam, de egy vidám fickó útba igazított.

Estére egy hatalmas árvízvédelmi gáthoz értem, ezen ment tovább utam. Néhány kilométert tekertem még, aztán lekanyarodtam a folyópartra, nem messze egy S. Nicolo Po nevű falutól. Szép estém volt, nagyon jó kis táborhelyet találtam! Ezen a napon pedáloztam a legtöbbet az egész utam során, 193 km-t.

A Pó partján

34. nap:

Másnap egy ideig még a gáton mentem, aztán lekanyarodtam róla, de a Pó-t még jó néhány óráig nem hagytam el. Aztán ahogyan kissé délnek fordult, búcsút intettem a szívemhez nőtt folyónak, engem utam északkelet felé szólított. Rovigo-ban ettem egy döner-t, aztán meg nagyon elkavarodtam. Egy óra bolyongás után találtam meg ismét az utat. Felhősödni kezdett, viharok kifutószelei törtek rám. Sietősebbre fogtam, de aztán nem kezdett végül is szakadni, inkább szép esti fények világítottak utolsó órámon, ekkor egy kempingbe fordultam le Oriago-ban. Az esti zuhanyozás alatt mégis lecsapott egy jó kis vihar, de ekkor már természetesen nem zavart túlságosan.

35. nap:

Reggel Velence irányába tekertem, aztán úgy döntöttem néhány óra erejéig azért körbenézek. Tudtam, hogy biciklivel nem sok esélyem van a lépcsős hidak városában, de azért úgy gondoltam, hogy ha már erre járok, egy két gondola és szép kis csatorna látványa megér két óra kitérőt.

Áttekertem a városba vezető hídon, aztán a városban már csak tolni tudtam a gépet, illetve a hidakon cipelni kellett, ami mondanom sem kell, nehezen megoldható feladat elé állított. Szóval inkább csak laza, ráérős módon sétálgattam. A sok turista látványa egyébként is lohasztotta a lelkesedésemet, aztán egy lépcsőn az egyik pedálom beleütődött az egyik lépcsőfokba és elrepült róla a taposókeret. nem is lett meg, valószínű, hogy a vízbe esett. Na, sebaj.

Velencei hangulat

Találkoztam egy őrült svájci biciklitúrás nővel, nagyon vidám beszélgetésbe kezdtünk. Nem volt ki a négy kereke az biztos, de remek társaság volt. Neki ez volt a túra végállomása, de útja során még Sopront és Kőszeget is érintette, szóval mögött is volt néhány kilométer! Megegyeztünk, hogy egyszer talán együtt is elmegyünk túrázni, ő az USA-t ajánlotta következő célpontnak.

Ahogy elköszöntünk egymástól összefutottam egy cowboy-kalapos fickóval is, aki öltözetéhez méltón Texas-ból érkezett és szintén arra próbált rábeszélni, hogy következő célpontom az USA legyen. Mondjuk ő egy kicsit haza is beszélt, mindenesetre feljegyeztem képzeletbeli határidőnaplómba: a következő évek valamelyikében az USA kerül terítékre!

Kerékpár és gondola

Egy jégkrém után mormogtam egy „szia"-t Velencének, aztán kitekertem a hídon a főútra. Elég nagy forgalom fogadott, ámde a kocsisor jórészt állt, annyira be volt dugulva, szóval kényelmesen eltekertem mellettük.

Az út egy pontján „beleágaztam" abba a szakaszba, amit már érintettem egyszer, a 2006-os túrám során. Kíváncsian figyeltem az út két oldalát: néhány részlet ismerős volt!

Estére felkanyarodtam a tengerparti főútról Palmanova felé. Fantasztikus egy város, mondhatom! A várfalakon belül van a város, a várkapukon kell bemenni és kijönni egyaránt, a kapukon egyszerre csak egy autó fért be, szóval nem volt egy nagy forgalom odabent: ez fizikai képtelenség! A várost elhagyva már igazán esti fények között tekertem, az árnyékok meghosszabbodtak. Még egy órát tekertem, aztán a szlovén határtól nem messze egy kis fás ligetben állítottam sátrat.

Palmanova városkapu

36. nap:

Reggel már viszonylag korán átkeltem Szlovéniába. Bár úgy éreztem, hogy a térkép fejből is menne, egy benzinkúton azért beszereztem egy nagyon jó minőségű térképet (amit aztán nem is használtam, de sebaj!). Egy emelkedős részen átkelve leereszkedtem az Isonzo völgyébe. Egy ideig a folyásirányban szembe haladtam egészen Tolmin-ig, ahol jobbra fordulva már ismerős útra tértem: az általam csak szlovéniai főútvonalnak nevezett kedvenc „hazatérő" pályámra.

Az Isonzo völgyében

Szlovéniai tekerés

Szép hegyek között tekertem, tetszett, hogy ismerős a hely. Valahol az otthon közelségét jelképezte. Kamnik-ban úgy döntöttem, hogy bár még nincs este, abban kempingben éjszakázom, ami szintén kipróbált hely volt már.

37. nap:

A szokásos úton haladtam, a magyar határ mellett éjszakáztam, de már a magyar oldalon!

38. nap:

A déli végek mellett tekertem, egy helyen beiktattam egy jó nagy szakasz földutat is Muraszombat mellett, mert így jóval rövidebb volt. Egy helyen egy fickó szólított meg, vagy egy órát beszélgettünk, nagyon érdekelte a túrám, jópofa csávó volt.

Barcs után lefordultam Drávaszabolcs felé, hogy nosztalgiából a 2006-os túrám első állomásán éjszakázzam, de a hely zárva volt. Viszont nyertem egy épületes beszélgetést néhány helyi cigány öregúrral, aki el sem tudták képzelni hol is van Írország és hogy miért is kell onnan biciklivel hazajönni. „Gyütt vóna a rosseb!" - foglalta össze az egyikük, általános vidámságot keltve.

Mindenesetre én folytattam utamat, amíg egy autó csikorogva meg nem állt mellettem, hogy a sellyei kempinget ajánlja aznapra. Úgy döntöttem, hogy a túra lezárásaként kipróbálok egy magyar kempinget is. Ez jó ötletnek bizonyult.

39. nap:

A reggeli bevásárlásnál derült ki számomra, hogy már nem fogadnak el egy- és kétforintost a boltokban. Még kiutazásom idején maradt a zsebemben néhány érme, ezektől ily módon nem tudtam már megszabadulni.

Mohácson komppal keltem át, konstatáltam, hogy ez negyedik hajóutam a túra során. A Duna pedig a jóisten se tudja hányadik fontos folyóm...

Újmohács felől Felsőkanda felé tekertem, útközben megálltam egy kis szilvaevésre. Szeremle után úgy döntöttem, már nem is vagyok hajlandó megnézni computeremet. Baján tekertem egy tiszteletkört, ahogyan azt már dublini indulásom idején elhatároztam, aztán hazatekertem. A computer „odometer"-e, vagyis összkilométer-számlálója 4999,5 km-en állt. Ezen jót vigyorogtam: így sokkal jobb, de legalábbis viccesebb (vagy úgy mondom inkább:stílusosabb), mintha pont 5000-et mutatna!!!

Véget ért leghosszabb biciklitúrám! Nyugat-Európáról ha nem is teljes, de bizonyos részeket tekintve egészen átfogó képet kaphattam. Rengeteg mindent láttam és tapasztaltam. Legészakibb pontom Inverness városa volt Skóciában, legdélibb Nizza, a legmagasabb pedig a Bonette Út 2802 méter magasan!