Kerékpártúra 2010

Svájc - Dolomitok

Egy kihagyott év után hatványozottan jelentkezett a kerékpártúra és a hegyek iránti igényem. Nehéz éven voltam túl, igazi kerékpáros edzésekről nem is igazán lehetett szó, alig tekertem 3-400km-t egész évben. Mivel 2009-ben sem töltöttem ennél sokkal többet kerékpárom nyergében, állóképességemről nem igazán tudtam optimistán gondolkodni 2010 júliusára.

Már szinte minden alkalommal, hogy lehunytam a szemem, csak hegyeket láttam magam előtt. Nem hiába mondják többen is, hogy a kerékpározás nehezen gyógyítható függőséget vált ki az emberből, hozzáteszem: akkor végképp ha nem is igazán akarja gyógyítani senki sem. Azt vettem észre, hogy minden szabad percemben az elmúlt évek túráin készített felvételeimet nézegetem. Nem volt mese: menni kellett...

Kapóra jött egy már régóta dédelgetett ötletem „felfrissítése". Nagybátyám az 1956-os forradalom idején súlyos sérülést szenvedett a rádió ostrománál, végül egy Bécsbe tartó buszra sikerült feltenniük nagyszüleimnek, és így el tudott menekülni az országból. Bécsben a lábát is sikerült megmenteni az amputációtól. A lábadozás idején Svájcba költözött és azóta is ott él. Mivel én még soha nem találkoztam vele - csak telefonon beszéltem vele addig - már egy ideje foglalkoztatott a gondolat: meg kéne látogatnom. Egy gyors telefonos egyeztetést sikerült összehoznom édesapámmal, aki közölte, hogy a kérdéses időpontban ő is éppen kint lesz Davosban. Összeállt a kép.

Anyagi lehetőségeim sem voltak kimeríthetetlenek, így reménykedve vettem elő kedvenc Dawes kerékpáromat a garázsból. Jóformán hozzá sem nyúltam azóta, hogy hazajöttem vele Dublinból, és a próbakörön nagyon szuggeráltam, hogy ne kelljen sokat javítani az alkatrészeken. Végül a külső gumikat cseréltem csak le rajta valami olcsó Rubena-ra (28-as méretűre a 37-esek helyére), valamint az első kereket kellett kissé centírozni (köszönet Anti barátomnak a segítségért!).

„0". nap:

Mivel a már említett edzettségbeli hiányosságok kissé aggasztottak, úgy döntöttem, ismerős irányból közelítem meg Észak-Olaszországot Svájc felé menet. Arra gondoltam, hogy a 2007-es Dolomitokban tett látogatásom idején felfedezett dél-ausztriai úton megyek jó darabig. Ez azért is volt jó ötlet - gondoltam én - mert az ismerős tájon nagyvonalakban következtetéseket is le tudok majd vonni arra vonatkozóan, mennyire is vagyok tropa állapotban: 2007-ben kiváló kondiban jártam arra, csupán a napi távokat kell majd összehasonlítani.

Volt még egy bibi: abban az időben Baján laktam, a sátram pedig még a hajdani soproni albérletemben maradt a cimboráknál. Tehát indulás előtt még egy soproni kört is be kellett iktatni.

Átvonatoztam szinte az egész napot. A MÁV kedvességéből adódóan persze jó egy órával később értem Sopronba, mint a terv szerinti érkezés volt. Éppen öcsém is ott tartózkodott, mert az uszodában dolgozott a nyáron, megbeszéltünk tehát egy találkozót. Elmentünk a sátramért, aztán Bálint soproni szállása - a tűzoltóság - felé vettük az irányt, mert úgy határozott, hogy főz egy spagettit. A kiadós vacsora után a hegyvidékre tekertem, úgy határoztam, hogy a Deák-kút mellett éjszakázom.

Sajnos sátrat kellett állítanom, mert igen sok volt a szúnyog. Éppen elaludtam volna már, amikor egy autó fékezett a forrás feletti parkolóban. Nem szállt ki senki ugyan, de hallottam ahogyan egy női és egy férfi hang beszélget. „Anyám borogass, csak az hiányzik, hogy a bájcsevegés átmenjen valami irdatlan kettyintésbe" - gondoltam, de alig futtathattam végig magamban az eshetőséget, amikor tényleg belekezdtek a légyottba. Egy kis idő múltán egy macskabagoly kezdett hangoskodni, mire a csaj üvöltözni kezdett a szerencsétlen madárral, hogy takarodjon már a fenébe, mert zavarja őket. Egészen jól szórakoztam volna, ha nem tudom közben, hogy néhány óra múlva kelnem kell...

1. nap:

Alig 2,5 - 3 óra alvás után összepakoltam, és még sötétben a vasútállomás felé gurultam. Kényelmesen elértem a vonatot, csakhamar már Szombathelyen voltam, ahol átszálltam egy másikra Szentgotthárd felé. Közben 2007-es túrám emlékei is megrohantak, érdekes érzés volt, hogy így három évvel később, edzés nélkül vágok bele egy hosszabb túrába.

Szentgotthárdra érve megkerestem a Felsőszölnök felé vezető utat, de mielőtt elindultam volna, egy röpke bevásárlást is tartottam. Aztán megkezdődött a túra.

A szlovén határ előtti emelkedőre tisztán emlékeztem, de most nem az áttétellel kapcsolatos problémák miatt izzasztott meg. Azon csodálkoztam, hogy tudok még egyáltalán biciklizni. Ahogy teltek a kilométerek, egy kicsit kezdtem belejönni, az osztrák határ átlépése után tartottam csak első pihenőmet. Kajáltam is egyet, így jóllakva jobban esett az út következő szakasza.

Ausztriai pihenő

Az első komolyabb emelkedők azért lefárasztottak, de nem voltak még akkorák, mint az, ami Eibiswaldnál kezdődött. Tudtam, hogy 1300 fölé megy a hágó, 2007-ben egész jól vettem az akadályt. Nos, most nem igazán. Optimistán tekertem egyre feljebb, de a hágótól alig 2 km-re elfogyott a szufla. A nap is lemenőben volt, úgy döntöttem, sátorhelyet keresek. Az első verziót néhány nagyobb hangyaboly semmissé tette, de második nekifutásra egész jó helyet találtam a lucfenyők alatt.

Olyan fáradt voltam, hogy enni is alig tudtam, ezért inkább lefeküdtem aludni. Néhány órával később ágrecsegésre ébredtem, kinéztem a sátorból. Nehéz így visszaemlékeznem életem egyik legszürreálisabb pillanatára, de ha megvesznék is, ma is úgy gondolom, hogy egy medvét láttam elmenni a fák között! Azon nyomban felhívtam Vikit, hogy nézze meg az interneten milyen barnamedve populáció van Ausztriában, és hogy hol.

Viki csakhamar visszahívott, hogy medve ugyan alig 1-2 tucat, de azok pont ott, ahol én is vagyok. Ennek fele sem tréfa. Gyorsan összeszedtem minden kajámat és felkötöttem agy faágra a sátortól vagy 10-15 méterre. Visszamásztam a sátorba, de nehezen tudtam újra elaludni.

2. nap:

Korán reggeli kelés nem igazán jöhetett szóba, de azért nem döglöttem sokáig. Felszedelőzködtem és letekertem a maradékot a hágóig. Kis nézelődés után megkezdtem az ereszkedést, a gurulás jobb volt, mint emlékeztem! Lavamündben egy városszéli Spar parkolójába gurultam be. Letámasztottam a gépet és bementem. Az első dolog, amit megláttam egy újság volt a hírlapok között, a címoldalon egy medvével! Annyit kisilabizáltam a cikkből, hogy egy medve garázdálkodik a környéken és egy lovat már felfalt. Fasza. Még jó, hogy nem én lettem a desszert.

Kilátás a hágó alatti tisztásról

A kis reggeli után folytattam utamat. Megpróbáltam megkeresni 3 évvel korábbi sátorhelyemet, meglepett, milyen távolságot kellett még tekerni a várostól. A táj egyre szebb lett, a hőmérséklet meg egyre magasabb. Egy kútnál kis pancsolást csaptam, aztán egy következőnél megint. Utána egy tónál úgy döntöttem, hogy leszállok a bicikliről és ahogy vagyok ruhástól beleugrom. Azért a sisakot levettem. Utána úsztam egy jót a kacsákkal és a halakkal. Ez igencsak felüdített.

Fürdőzőhely

Néhány kilométer után már porszáraz volt a ruhám, hihetetlen forróság volt. Ekkor kezdődött meg az a meredekebb emelkedő is, amire szintén emlékeztem. Közben ebédelni is megálltam, aztán feltekertem az emelkedőn. Emlékeztem, hogy a túloldalon egy faluban jó kis bolt van, ott is megálltam valami hideg innivalóra. A hosszú gurulás után egy faluban leheveredtem a fűbe az árnyékban és pihentem egy órát.

A továbbindulás után már tudtam, hogy nem fogom tudni tartani aznapra sem az előirányzott távot, de annyira nem estem kétségbe ettől. Nötsch után kezdtem sátorozóhelyet keresni, de aztán még tekertem mégis néhány kilométert. A Presegger See partján elhaladtam egy kemping mellett is, de egyelőre még nem szándékoztam kempinget igénybe venni (egyébként sem volt olcsó). Aztán egy kis ösvényen felmentem egy szép mohás erdőbe és ott aludtam a tóval szemben. Ráadásul nem is igazán maradtam el a napi tervtől, ami kissé optimistává tett. Ezen az éjszakán végre nem zavarta semmi az álmom.

3. nap:

Nagyon korán keltem, mert attól tartottam, hogy ma is megismétlődik a tegnapi szaharai forróság. Ennek az lett az ára, hogy Hermagorban még egyetlen bolt sem volt nyitva, de aztán útban Kötschach felé egy kis faluban be tudtam vásárolni. Nem mentem le a folyópartra a szép kis kerékpárútra, de az út is nagyon gyér forgalmú volt. Aztán Kötschach-ban arra fordultam, amerre még nem voltam: a Lesachtal nevű völgybe. Térképem szerint egy 1526m magas hágó, a Kartischer Sattel volt a völgy felső részén, úgy éreztem ez jó bemelegítő lesz a nagyobbakhoz.

Kora reggeli tekerés

A völgy bejáratában egy jelképes kapu is állt, nagyon tetszett ez az igényesség. A táj csodaszép volt, emelkedőkből pedig bőven kijutott. Nem egyenletesen emelkedett az út a hágóig, hanem nagyobb emelkedőket rövidebb visszagurulások követték. A házak is igazán csinosak voltak, több autó is megállt néha-néha, hogy fotózzák őket a bennülők. Én egy vízimalomnál is megálltam, mert nagyon tetszett a restaurált kis épület, bár már természetesen nem az eredeti funkcióját látta el.

Az első nagyobb emelkedők

Házak Lesachtal-ban

Egy visszagurulásnál elértem a 70 km/órát, aztán nem sokkal ezután már a Kartischer Sattel következett. Kicsivel előtte egy rövid zápor kapott el, egy kis párkány alatt leltem menedéket, de nem tartott sokáig. A hágó után gyorsított felvételben láttam a tájat egy kis ideig, mert félelmetes kis gurulás jött, de aztán a völgybe érkezve egy kerékpárúton tekerve már szelídebb lett a tempó. Sillianban bevásároltam - közben jött megint egy kis zápor - aztán úgy döntöttem, hogy a kerékpárúton folytatom utamat a folyóparton, a főút egyébként is nagyon forgalmas volt. Egy padon ebédeltem egyet, aztán egy kis idő után már Olaszországban voltam. Feltüzelt a Dolomitokra jellemző hegycsúcsok látványa.

A Dolomitok sziklatornyai

Nagyon szép helyeken vezetett a kerékpárút, egyszer sem távolodott el messze a folyótól. Sokszor fenyegető felhők vonultak át az égen, de nagyobb eső egyszer sem jött velük. Egy duzzasztott tó partján elgondolkodtam azon, hogy táborhelyet keresek, de aztán mégis a továbbtekerés mellett döntöttem.

Kerékpárút a folyócska partján

Olang-nál már tényleg nagyon sötét fellegek jöttek, sürgőssé vált a táborhely megtalálása. Elkezdett esni is, de még mindig nem találtam semmit, aztán egy jónak látszó helyen balra fordultam. Kiderült, hogy nem igazán megfelelő, de amikor továbbgurultam, néhány száz méterrel később már alkalmas helyre leltem a folyóparton, de a víz szintjétől azért kellő magasságban, ha esetleg hirtelen áradna meg. Megdörrent az ég, komoly vihar volt kilátásban. Gyorsan sátrat állítottam és bebújtam. Szakadni kezdett. Dörgött-villámlott, de addigra már nem zavart túlságosan. Vacsoráztam és nyugovóra tértem.

Olang

Sátorozóhely

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2010 Kelet Svájc, Dolomitok 1.
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat