5. nap:

Az 5. nap filmes változata itt látható:

 

Reggel hatkor már talpon voltam, a fák lombjai között beszűrődő kora reggeli fény, az Inn zubogó hullámai és a madárcsicsergés az új nap izgalmával tessékeltek ki a sátorból.

Pakolás után kitoltam a kis ligetből a biciklit, felpattantam rá és már úton is voltam. A nagy lendület nem tartott olyan sokáig, az első falunál – Oberhofennél – már meg is álltam, mert gyanúsan rugózott a hátsó kerék. És valóban: teljesen defektszerűen kicsi volt benne a nyomás, de az a néhány száz méter, amit megtettem, elég kis valószínűséggel ruházta fel a valódi defektet. Talán amikor kitoltam a fák közül? Inkább arra gyanakodtam, hogy a két nappal korábbi defekt ragasztása nem lett túl jó és rendkívül enyhén szivárogni kezdett a levegő, és ami távozott belőle, azt az éjszaka folyamán tette. Úgy határoztam, hogy felfújom teljesen, továbbmegyek és közben tesztelem a problémát. Így is tettem. Néhány kilométerenként megálltam, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy eresztene. Persze biztos voltam benne, hogy egyébként azt teszi, de olyan lassan, hogy talán másnap reggelig ha távozik majd belőle 2 bar. Mindenesetre egyelőre elvetettem a szerelés gondolatát.

Ez talán hanyagságnak tűnhet, de sajnos a kedvem nem volt valami rózsás éppen. Az eredetileg kitalált Alpok-túra éppen előző nap tűnt el ugyanis a süllyesztőben, mert egy korábbi munkámból még nem fizették ki a pénzt, ami járt volna és előző napra reméltem ezt. Így már reggel óta az a gondolat foglalkoztatott, hogy mivel nem elég a keret arra, hogy Svájc felé vegyem az irányt, le kell majd fordulnom az előre kitalált rövidítő irányba: az Ötztal felé, és ez az elágazó hamarosan ott volt előttem. Nem igazán akartam a tervemet elvetni, ezért nagyon bosszúsan vagy másfél órát vártam a kereszteződésben (ami egy körforgalom volt). Közben be is mentem egy boltba bevásárolni, de a lényeg a lényeg: csak az elkerülhetetlent akartam késleltetni. Szóval bele kellett törődnöm abba, hogy rövidebb lesz a túrám vagy 10 nappal, de igyekeztem arra gondolni, milyen szép helyeken fogok így is járni. Például rögtön erre a napra előttem magasodik az Alpok legmagasabb burkolt útja, az Ötztaler Gletscherstrasse, ami pont akkor volt ott, amikor a leginkább kellett: amikor vigasztalásra volt szükségem.

Elindultam az Ötz völgyében. Egy kis ideig még nagyon bosszúsan tekertem, de csakhamar átadtam inkább magam a felfedezés bizsergető érzésének. Ahogyan egyre feljebb tekertem a lenyűgöző völgyben, a hegyek óriásivá nőttek körülöttem. Bizonyos szakaszokat kerékpárúton tettem meg, más részeken az országúton mentem, de hamarosan – úgy fél 12 tájban – megérkeztem Sölden-be, a völgy tulajdonképpeni fővárosába. Itt hatalmas volt a nyüzsgés, téli és nyári hegyi sportok igazi paradicsoma ez a hely. Ekkor két dolog foglalkoztatott igazán. Az egyik az volt, hogy az ég nagyon befelhősödött és 2800 méter fölé tekerni rossz időben nem valami pompázatos, a másik pedig a helyi kemping megtalálása volt. Nem is tartott ez sokáig, a recepciós javasolta, hogy állítsam fel a sátramat oda, ahová akarom, ő most egy kicsit bezárja a recepciót, majd fizessek este. Még gyorsan megkérdeztem tőle, hogy mit tud az időjárás-előrejelzésről. Nagyon szolgálatkészen csak annyit mondott, hogy várjak egy pillanatra. Kiment a ház elé, felnézett az égre, majd azt mondta: „Szerintem nem lesz gond…”. Jó kis előrejelzés, mondhatom .

Sátrat állítottam, majd betettem az egyik oldaltáskába némi felszerelést és elindultam a Gletscherstrasse irányába. A városka legvégén volt egy leágazó jobbra, amikor bekanyarodtam rajta, körülbelül akkor dörrent meg az ég először. Azonnal nagyon meredek lett, 10% fölé ugrott a meredekségjelzőm. Tekertem még egy kilométert, amikor leszakadt az ég. Visszakanyarodtam gyorsan, és visszagurultam a kereszteződésig, mert ott beállhattam egy párkány alá. Szakadt – de mintha dézsából öntötték volna – egy háromnegyed órát. Mikor elállt, inkább bevásároltam gyorsan kedvenc osztrák üdítőitalomból (Granny’s almafröccs), csak azután indultam el ismét. A felhők fenyegetőek maradtak, de a nap innen is onnan is kisütött néha.

Az út annyira meredek volt, hogy két-három kilométeren több száz métert is emelkedtem, a kilátás igen pazar volt a völgy és a szemközti hegyek irányába. Az út ezen a részen még fenyők között kanyargott (az elágazás kb. 1430 méteren van), de rohamosan közelítettem az erdőhatár felé. Egy nagy balkanyar átvezetett egy a fővölgyre merőleges völgybe, az út ezen folytatódott. Egy rövid legurulás után megérkeztem a fizetőkapuhoz, ahol a motoros járműveknek fizetniük kellett, ha fel akartak menni, de a kerékpárosoknak ingyenes volt a belépő. Ekkor már teljesen előttem volt a völgy és a végében a hatalmas Rettenbach-gleccser fehérlett a napfényben – ugyanis egy kicsit erőre kapott a vén égitest, egy nagy lukon előbújt a fekete felhők közül. Nem túl sokáig, mert amikor a jobb oldalra lévő hegyi patakon átkeltem egy hídon, ismét esni kezdett az eső, de ezúttal nem túl erősen. Hamarosan el is állt, és ekkor az ég kékje hirtelen nagyobb győzelmet aratott a fellegek felett.

 

 Szerpentinkanyar

 Visszatekintés a völgyre

 Az egyik kanyarban

Tehát leginkább napsütésben tekertem egyre feljebb a hegyoldalban. Az út meredeksége nagyon kitartóan 9-15% volt, a vihar miatti sietségem ezzel kombinálva hamar megmutatkozott: jól kidöglöttem. 2300 után egy kicsivel ezért egy picit visszafogtam a tempót. Jónéhány szerpentinkanyar tette még látványosabbá az egyébként is fantasztikus emelkedést. A gleccser alatt található síközpont előtt egy kicsivel szelídült a meredekség, hamarosan meg is érkeztem az épületek közé. Itt bementem egy nyitott étterembe és tudakolni kezdtem, hogy merre folytatódik az út, mert ez ott nem tűnt egyértelműnek. A pultos srác elmagyarázta merre kell menni, majd megkérdezte, hogy magyar vagyok-e. Csodálkozva válaszoltam, hogy igen. Erre ő azt válaszolta, hogy ő meg szerb, megismerte az akcentusomon. Ez jó.

Elindultam arra, amerre mutatta. Egyre kanyargott felfelé az út, hamar fenn voltam, de ekkor már tudtam, hogy ez nem a legmagasabb, hanem egy másik út lesz, mivel emlékeim szerint egy alagúton is át kellett volna menni, márpedig itt nem volt. Volt viszont egy parkoló és onnan meg fergeteges kilátás. Az órám 2804-et mutatott, mivel negyed órával korábban kalibráltam újra, többé-kevésbé jó értéknek kellett lennie.

Hihetetlen volt a látvány! Néhány percet nézelődtem, megpróbáltam tekintetemmel a másik – a hőn áhított – utat is megtalálni. Egy irányból egy busz közeledett, mivel tudtam, hogy a buszok átkelnek az alagúton a hegy túloldalán lévő másik síközpontig, ezért úgy gondoltam, hogy az lesz az, bár az alagút bejáratát nem láttam sehol. Biztos-ami biztos alapon felhívtam Gábort is, hogy ne maradjon kétség, ő is azt az irányt mondta, ahonnan a busz jött.

Visszagurultam az épületcsoportig, majd hamarosan megtaláltam az alagutat is. Az út nagyon meredek volt és a levegő szinte csontig hatolóan hideg volt odabenn, de ezek már nem zavartak annyira. Csak a cél lebegett a szemem előtt, ami egyelőre csak egy pici fényes pont volt a sötétségben: az alagút kijárata a távolban.

Ahogyan kitekertem az alagútból, megpillantottam a táblát is: 2829 méteren voltam. Hatalmas és fenyegetően sötét felhők borították el a látóhatárt, de a siker élménye ezt egy kicsit feledtetni tudta. Fotóztam és videóztam a táblánál, aztán úgy döntöttem, hogy ideje visszaindulni, mert jön a vihar. Az alagútban teljesen lefagytam, mikor kiértem belőle szinte trópusian melegnek tűnt az a levegő, ami egyébként igazából hűvös volt.

 A legmagasabb pont

Elképesztő volt a gurulás, az emberpróbáló meredekség miatt nem is volt mindig élvezetes. Az eső szemerkélni kezdett, fantasztikus szivárvány jelent meg a völgy felett. Ez volt a méltó búcsú ettől a völgytől! 

Állítólag a szivárványok tövében kincset lehet találni, de ezúttal a kincs mögöttem volt és néhány száz méterrel feljebb, az Alpok legmagasabb útja, a megmászásának élménye pedig az emlékeim között!

 Szivárvány

Nagyon sokáig tartott még az ereszkedés, de szerencsére az idő kitartott, a szemerkélést csak akkor váltotta fel a felhőszakadás, amikor már a kempingben voltam. Fürödtem egy jót, megvacsoráztam, aztán a másnap miatt kissé aggódva nyugovóra tértem.

 

 

6. nap:

A 6. nap beszámolójának filmes változata:

Az aggodalom nem volt alaptalan. Egész éjjel esett az eső, néha egészen nagy intenzitással. Reggelre ez átment kimondottan zivataros jellegű időjárásba, kb. fél-egy óra szünetet követett egy-egy fél órás nagy zuhé. Az egész völgy és benne a város a pára súlya alatt nyögött, ami reáborult, a hangulatomat természetesen nekem is ez szabta meg.

A recepciós azt állította, hogy dél körül ki fog majd tisztulni néhány órára, de végül én ezt nem vártam meg, hanem elindultam fél 11 után néhány perccel. Az eső éppen nem esett, de a felhőpamacsok szinte egy magasságban úszkáltak velem, nem hagyva kétséget afelől, hogy bizony közeledik az újabb zuhany.

A völgy csakhamar összeszűkült, még ebben a barátságosnak jóindulattal sem nevezhető időjárásban is fantasztikus volt a látvány – legalábbis amit látni engedtek a felhők. Hamarosan megérkeztem egy Zwieselstein nevű kicsiny faluba, ami után az út komoly szerpentinezésbe kezdett, majd ismét egyenesre váltott a völgyben. Az eső esni kezdett, a leheletem meg meglátszott, mintha csak valami késő őszi tekerésen vettem volna részt. Szemből sok országútis jött többször is, ez pozitívan hatott a lelkivilágomra. Egy alagút után jött ismét egy élesebb kanyar, aztán csakhamar Obergurgl-ban találtam magam. Az eső ekkorra elállt, a felhők közül egyre erőteljesebben bontakozott ki a Nap körvonala. A falu után egy elágazáshoz érkeztem, egyenesen haladva Hochgurgl felé mehettem volna, azonban én balra fordultam a Timmelsjoch Hochalpenstrasse irányába, ez volt ugyanis az aznapi attrakció, és egyben egy régóta dédelgetett kerékpáros álmom is. A magashegyi út a Timmeljoch hágóba vezetett 2500 méter magasságba, ez valóban Európa egyik hágóóriása! A hágó maga pedig határ Ausztria és Olaszország között, így lelkemre bizsergetően hatott a túra új szakaszának gondolata is. Ugyanis tudvalevő, hogy imádom Olaszországot és benne Dél-Tirolt.

Balra fordultam tehát az 1800 méter fölött egy kicsivel elhelyezkedő elágazásban, de rögtön utána megálltam egy röpke percre, hogy levegyem az esőkabátomat. Ez ugyan még egy kicsit hazárdjátéknak tűnt, de a meredekség erősödni kezdett, az eső pedig éppen nem esett, és csak idegesített a rajtam lévő „dunsztkötés”. Ha már megálltam, ettem egy kis édességet is, főleg azért, mert észrevettem, hogy szintén Sölden irányából egy másik csomagos kerékpáros is érkezik, és azt szerettem volna, hogy menjen el mellettem, mert utálom, ha mögöttem tekernek. A srác egy könnyű országúti géppel jött nagyon kevés cuccal és nagy tempóval, csak annyi időre fordította el a fejét, hogy köszönjön, utána ismét mereven előre nézett és ész nélkül elhajtott. Felültem a gépre és én is elindultam. Egy ideig a kolléga mögött tekertem felvéve a ritmusát, de az első hajtűkanyarban ismét videózni kezdtem, így visszaálltam a saját tempómba. Hogy őszinte legyek, a sebessége valóban sportos volt, de a nézelődést teljességgel ellehetetlenítette az a fajta rohanás. Nem tudom, talán kevés ideje volt csak, és minél több hágót meg akart mászni az alatt az idő alatt, de tájból szerintem nem sokat érzékelt abban a „transzban”, amibe süllyedt az erőlködés miatt. Persze lehet, hogy ő is az időjárás miatt volt egy kis lemaradásban, ahogyan én is…

Az út ekkor még ugyanabban a völgyben haladt az előző irányra 180 fokkal, tehát éppen szembe, csak a hegyoldalban felfelé. Néhány szerpentin után elhagytam a 2000 métert, aztán az út nem kanyargott annyira. A felhők közül kisebb kék foltok bukkantak elő, ez optimizmussal töltött el. Odalent a völgyben ennek ellenére úgy úszkáltak a felhők, mintha csak hatalmas fehér párnák lettek volna, de ez nem töltött el aggodalommal, hiszen jórészt alattam voltak, a látvány pedig fergeteges volt. Hamarosan megérkeztem az út fizetőkapujához. Az út szélén volt egy kilátó, ami kivezetett a völgy fölé, mielőtt továbbindultam volna, egy kicsit nézelődtem.

Kitekintés a kilátóról balra...

...és jobbra (Sölden irányába)

A fizetőkapu mellett volt a kerékpárosoknak való átjáró, mivel nem kellett fizetni, a sorba sem kellett beállni. A kapu fölötti kiírás szerint 2171m magasan voltam, újrakalibráltam a Trelock-ot ennek örömére, bár nem volt túlságosan elállítódva. Meglepetésre elég tetemes visszagurulás jött a kapu után, egy nagy és íves jobbkanyar közben, ami egy másik völgybe vezetett be. Mivel a fene se gondolta volna, hogy több, mint száz métert fogok ereszkedni, nem is húztam fel semmit emiatt így eléggé kihűltem. Egészen elképesztő volt a látvány, a felső völgy, amibe tartottam szinte beszívta a felhőket az alsóból, valószínűleg a légáramlatok a hágó felé találtak könnyebb utat és magukkal rántották a felhőket is. Ezért gyakorlatilag olyan érzésem volt, mintha együtt haladnék a felhőkkel. Az út is csakhamar ismét emelkedni kezdett, erről a helyről felfelé nézve a völgyben azt láttam, hogy az út bevezet a felhők közé.

Mivel mindenképpen szerettem volna megörökíteni azt, ahogyan együtt megyek a felhőkkel, az egyik alkalommal ahogyan megálltam fényképezni, előresétáltam és leraktam a kamerát állványon az egyik útszéli kőre, majd felé bicikliztem. A videón jól látszik, ahogyan követnek a felhők mögöttem…

Visszatekintés a völgy felső részéről

Út a felhők közé...

Az út jelentős kanyargásba kezdett, minden kanyarban tábla jelölte a tengerszint feletti magasságot. Közeledtem a 2500 felé. A felhők oszlani kezdtek és a napsütés egyre gyakrabban talált utat a kissé elhanyagolt kerékpároshoz. A táblákon rohamosan nőttek a számok és bizony hamarosan el is jött a pillanat, hogy elmondjam: fenn vagyok! A hágón bekanyarodtam balra egy parkolóba, hogy lenézhessek abba az irányba, ahonnan jöttem, mielőtt továbbmegyek.

Ebből az irányból érkeztem...

Aztán áttekertem a hágón. Fantasztikus érzés volt. Persze a Gletscherstrasse megmászásának is örültem, de a Timmelsjoch már oly sok éve volt álmom, hogy sokkal jobban meg tudtam élni a sikeres mászást. Ráadásul az időjárás is kegyeibe fogadott, gyönyörű napsütés volt odafenn.

Timmelsjoch - Passo Rombo, 2509m

Mikor kibámészkodtam magam, elindultam a még naposabb Dél-Tirol felé. Az ereszkedés annyira hihetetlenül és leírhatatlanul gyönyörű volt, hogy szokásomtól eltérően (és a kevésbé hatásos országúti patkófékek ellenére) nagy szakaszon gurulás közben is videóztam – bár természetesen nem az igazán meredek részeken. Az oldalról lezubogó vízesések, a hatalmas tátongó szakadék és a kis alagutak teljesen elvarázsoltak. Az egyik alagút után elkezdett komolyan kanyarogni az út lefelé, egészen szédületes volt az elém táruló látvány!

A dél-tiroli oldal

Gurultam és suhantam, majd suhantam és gurultam egészen St. Leonhard-ig, Passiria völgyébe. Innen egy évvel korábban a Jaufenpass felé kanyarodtam „Alpok hosszában” túrámon, most ellenkező irányba tartottam, oda, ahonnan egy évvel korábban ide érkeztem: Merano-ba. Az út továbbra is lejtett, de itt már azért tekerni is kellett. Egy faluban megálltam enni, mert ezt bizony elfelejtettem korábban, annyira jóllaktam a látványvilággal…

Már jócskán késő délutánba hajlott az idő, amikor megérkeztem Merano-ba (azaz Meran-ba, németül). Átkerekeztem a városon, miközben azon filozofáltam, hogy hányadik alkalommal is járok már abban a városban Alpok túráim során, és meg kellett állapítanom, hogy ez már a 4. alkalom volt. A várost nagyon jó kerékpárút köti össze Bolzano-val (Bozen-nel), erről már írtam korábban is a 2010-es élménybeszámolómban. Úgy határoztam, hogy el is tekerek még Bolzano-ba, és a helyi kempinget megkeresve ott töltöm az éjszakát. Igazi esti fények közepette gurultam be a kempingbe, ahol ugyan konstatáltam rögtön, hogy teljesen tele van, de azért bementem a recepcióhoz. Rögtön azt kérdezték tőlem, hogy mekkora a sátram, így megállapíthattam, hogy nem tévedtem. Közöltem velük, hogy a sátram az egyik legkisebb a világon (ezzel nem hazudtam nagyot, lehet, hogy nem volt túl vízálló, de a mérete egészen barátinak számított). Azt válaszolták, hogy ebben az esetben minden rendben. Az óvatosságuknak kissé ellentmondott, hogy az utánam érkező kerékpáros duó is szabad utat kapott (igaz tőlük is megkérdezték, hogy mekkora a sátruk), így hamarosan egy kempingnek álcázott szardíniásdobozban találtam magam, ahol annyira kemény volt a talaj, hogy semmiképpen sem tudtam leszúrni a sátor cövekeit. Ráadásul a májkonzervvel való kalapálás mérnöki módszere sem vált be, lévén, hogy a konzerv szétdurrant a kezemben. Egy spanyol srác sietett a segítségemre egy kalapáccsal, így végül faszán sikerült a sátorállítás művelete, és a kezemről lenyalt konzervmáj még előételnek is megfelelt a vacsorához.

Fürdés után nyugovóra tértem volna, de a kempingben élőzenés bulit tartottak, két együttes is fellépett az este folyamán. Az egyikük eljátszotta a „Have you ever seen the rain” című Creedence Clearwater Revival slágert, ami alapesetben az egyik kedvenc számom az egyik kedvenc bandámtól, azonban a túra esőire visszatekintve abban a pillanatban elég mókásnak hangzott.

A buli után azonban jóízű álomba szenderültem, lelki szemeim előtt a másnapi célom lebegett: a Penserjoch.

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2012. "Keleti-Alpok kör" 2. rész
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat