10. nap:

A kávé után azonnal összepakoltam és elindultam. Nem kellett aggódnom a hűvös magashegyi reggel miatt, mert azonnal ki is melegedtem a meredek emelkedőn.

A sűrű fenyőerdő szinte alagútként borult fölém. Egy idő után hegyi legelők következtek, az erdő kinyílt. A kilátás ennek eredményeképpen végre igazán jó lett. Az út mentén rengeteg üsző legelészett, a kerékpározás is hangulatosabb lett ezáltal, másrészt az autók sem rohantak el mellettem olyan gyorsan, nekik is lassan kellett haladni az állatok miatt. A legfelső szakaszon egy tó és egy kis étterem mellett tekertem el, majd egy utolsó kanyar után látható lett a hágó és kisvártatva fenn is voltam.

Több kerékpáros is volt fenn, velük társalogtam is néhány percet. Ugyan csak az egyikük beszélt angolul, azért remekül megértettük egymást. Ők hamarosan gurulni kezdtek, én fentről néztem, ahogyan elsuhannak alattam, rögtön bizonyossá vált, hogy mennyire meredek az út.

Passo Manghen

 

Még egy kicsit pihentem, aztán én is elindultam. Az út valóban igencsak suhanós volt. Amikor beértem ezen az oldalon is az erdőbe, a kanyarok már eléggé beláthatatlanok lettek. Amikor egy éles kanyar gyors bevétele után majdnem nekimentem egy szerencsétlen üszőnek, úgy döntöttem, hogy lassabban megyek.

Nagyon hosszú gurulás jött. Néha-néha megálltam pihenni és nézelődni is, például egy hatalmas elütött erdei siklót is megtanulmányoztam.

Telve-nél értem le a völgybe, itt már alig voltam 400m fölött csupán. Az ereszkedés közben készíteni próbált videósnitteknél rájöttem arra, hogy valami baj van a kamerával így nem akartam sokáig halogatni azt, hogy megvizsgáljam a problémát. Telve-ben be is vásároltam, aztán kerestem egy padot, hogy reggelizzek. Pihenő közben kiderült, hogy nem a kamera, hanem csak a memóriakártya hibásodott meg, de ennek sem örültem nagyon, mert attól féltem, hogy minden addigi felvételtől elbúcsúzhatok (ez végül nem így történt). A reggeli után kicseréltem a kártyát és nyomban el is indultam tovább az aznapi kihívás irányába. Ez nem volt más, mint a passo Brocon, egy 1600m-nél valamivel magasabb hágó. A relatíve magas hőmérséklet és a tény, hogy jó darabig a déli oldalon tekerhetek előrevetítették azt, hogy nem szabad lebecsülnöm az emelkedőt.

Carzano utáni Strigno-nál értem el a legalacsonyabb pontot, kb. 300m-t. Innen emelkedni kezdett az út, méghozzá elég meredeken. Meglepetésemre az út 910m magasan tetőzött egy passo Forcella nevű hágón, innen egy kis gurulással juthattam Casteltesino-ba, ahonnan már az igazi hágómászás is megindult. Alig álltam meg közben, és csupán egyszer hosszabb időre: hogy megebédeljek. Ebéd után úgy döntöttem, hogy épp itt az ideje egy láncolajozásnak is.

Az út 1630m után ismét tetőzött, ami azért volt furcsa, mert a térkép szerint a hágó még egy kicsit messzebb volt és ráadásul csak 1611m. Végül csupán egy kicsit kellett visszagurulni, onnan pedig nagyjából szintben ment az út egy enyhe kis emelkedéssel a hágóig.

Közben elég sok felhő gyűlt össze, ezért egy kicsit aggódni kezdtem az eső miatt. A hágó túloldalán gyors gurulás következett a völgyben fekvő Canal San Bovo-ig, ahonnan ugyan ismét emelkedni kezdett az út, de már nem magasra: a 988m-es passo Gobbera-ig, és a maga San Bovo is 750m-en fekszik.

A hágóról egészen elképesztő gurulásban gyönyörködhettem amíg gurultam a Mezzano melletti Imer-be. Itt megkerestem azt a kempinget, ahol az első Dolomitok-béli túrámon is megszálltam, hogy nosztalgiázzak egy kicsit. 

Kilátás a passo Gobbera keleti oldalán

 

 

11. nap:

Reggel tömött felhőréteg mögül bújtak elő a hatalmas, csipkés hegygerincek és csúcsok. Az időjárás-előrejelzés legfeljebb csak helyi záporokra igyekezett a figyelmet felhívni, szóval túlságosan nem aggódtam annak ellenére sem, hogy azért a túrán már jócskán kaptam vizet odafentről…

Elindultam a kempingből az aznap megmászni kívánt három hágó közül sorrendben az elsőre, a passo Rolle-ra. A főúttal párhuzamos kerékpárúton haladtam egy kis szakaszon, aztán Siror-ban egy boltot kerestem, hogy bevásároljak ezt-azt. Azután a város parkjában megreggeliztem és útnak is indultam a főúton a hágó felé.

Szenzációs látványban gyönyörködhettem, ahogyan egyre feljebb jutottam. Egy kisebb pihenőt tartottam San Martino-ban, azután már tényleg alig álltam meg az 1984m magas hágóig. A táj szépsége minden várakozásomat felülmúlta. A hágón található parkolóban egy kicsit azért pihentem, mielőtt belekezdtem az ereszkedésbe. Nem szándékoztam teljesen legurulni a fővölgyig, hanem kb. 1600m-en jobbra fordultam egy kis mellékúton (észak felé) a passo Valles irányába. Ugyan nem volt messze ez a hágó sem, hiszen viszonylag magasról rugaszkodtam neki, de ez már azért magasabb volt 2000 méternél (2032m). A hágóút kevésbé volt forgalmas mint az előző, a kilátás pedig éppoly fantasztikus. Az utolsó szakasz elég meredek lett a hágó előtt (9-11%), de komoly gondot nem okozott.

Passo Rolle

 

Az időjárás továbbra is kitartott. Ugyan több volt a felhő az égen az ideálisnál, de időnként kijutott a napsütésből is. Sajnos a Valles-ról legurulva egy kicsit morcosabb felhők érkeztek, ezért a következő hágó, a San Pellegrino megmászása közben már tartottam az esőtől is. Pedig a harmadik hágó egyébként sem volt egyszerű, szinte végig tartotta a 10%-nál is meredekebb emelkedést és több 15% és 18%-os rész is volt benne. A felhők sötétszürke paplanként telepedtek a csúcsokra és a hágón bizony szemerkélni is elkezdett.

A San Pellegrino 1918m magas. A tervem szerint erről a hágóról nem a túloldalon, hanem a megmászott oldalon gurultam vissza a keleti oldalon. A hágó alatti városba érve úgy döntöttem, hogy megkeresem a kempinget, de valahogy elvétettem és legurultam a fővölgyig, ahol nem maradt más választásom, mint hogy tekerek tovább a már másnapra szánt útvonalon. Az vígasztalt csak, hogy a felhők közben megritkultak és ismét kikacsingatott a nap.

Passo San Pellegrino

 

Már szinte naplementekor érkeztem Agordo-ba. Valami édességet akartam szerezni, ezért betértem egy boltba, de utána már tényleg nem késlekedhettem. Megkerestem a passo Duran hágóútjának kezdetét és elindultam az emelkedőn. Így estére már nagyon nem akaródzott ilyen meredeken pedálozni, de nem maradt más választásom – Agordoban ugyanis nem volt kemping. Szerencsére a várost és az utána található falut elhagyva olyan jó táborozóhelyek jöttek sorban, amikre nem is számítottam. Sátrat is állítottam azon nyomban.

 

 

12. nap:

Ezen nap reggelére is igaz volt, hogy nemigen aggódtam a hideg miatt. Az út nagyon meredeknek bizonyult a Duran hágóig, de összességében elmondhatom, hogy valószínűleg az egyik legszebb hágó a Dolomitokban viszonylag alacsonyabb, 1605 méteres magassága ellenére is.

Kilátás a Duran hágóútján 1.

Kilátás a Duran hágóútján 2.

 

Az égboltot zord felhők uralták, de valahogy mégis az volt az érzésem, hogy nem közelít rossz idő. Legurultam a Duran-ról, méghozzá Dont-ba, abba völgybe ahol már többször is jártam a passo Staulanza felől gurulva (2006-ban, 2007-ben és 2010-ben). Innen néhány kilométer gurulás után érkeztem Forno di Zoldo-ba, ahol reggelit vettem és aztán a városka szélén egy padot kerestem, hogy elköltsem azt. A nap többször is kisütött, a félelmetesnek tetsző felhők inkább voltak „kötelező díszletek”, mint veszélyt jelentő fenyegető erők…

A városka után nem sokkal balra kanyarodtam az 1530m magas Cibiana hágó felé. Az elágazó után nem sokkal áttekertem Villanova falun, aminek házai között olyan szerpentinek voltak, hogy csak lestem. A folytatásban elég meredek is lett az út, de nem volt annyira látványos, mert végig erdőben kanyargott. A hágót elérve azonban rögtön sejtettem, hogy ez a túloldalon megváltozik majd és nem is tévedtem: nagyon szép volt a panoráma gurulás közben.

Cibiana di Cadore hangulatos házai után egy darabig folytatódott a gurulás, aztán egy mellékvölgybe leereszkedvén ismét emelkedni kezdett az út, ráadásul 10%-osan. Szerencsére ez nem tartott sokáig, megérkeztem a főúthoz, de én nem erre kanyarodtam rá, hanem az ezzel párhuzamosan haladó kerékpárútra. Azt kell, hogy mondjam, hogy életem egyik legjobb kerékpárútja volt ez. Szemlátomást egy hajdani vasútvonal nyomán épült ki (ezt közben Cobranco kolléga meg is erősítette) az út, megannyi alagúttal és elképesztő kilátással. Pieve di Cadore-nál azonban sajnos véget ért ez a kerékpárút, nagyon nehezen álltam vissza az autók közötti tekerésre. Ráadásul a forgalom is nagy volt.

Valle di Cadore a kerékpárútról

 

Egy darabig észak felé haladtam, aztán keletnek fordultam Sappada felé (lásd: 2007-es túrabeszámoló!). Most emelkedőnek kellett átmennem a 4km-es alagúton, azért lejtmenetben hamarabb túl voltam rajta legutóbb, amikor itt jártam.

Nagyon szép késő délutáni fények közepette tekertem fel Sappadába. A városka után betértem a kempingbe és sátrat állítottam.

 

13. nap:

A túra egyik leghosszabb és legrészletesebb videója készült ezen a napon. Írásban nem is tudok hozzátenni semmit.

 

14. nap:

Az utolsó napok videózásaiban az a jó, hogy már nagyon jól kiszámítható a memóriakártya és az akkumulátorok kapacitása is. Így már nemigen kell spórolni. Ezen a napon így nagyon sokat videózhattam, és két részben töltöttem fel.

 

 

15.-16. nap:

Szlovénián tekertem át Szentgotthárd felé a már sokszor bevált úton.

Idei Alpok-túrám jóval rövidebb lett, mint terveztem először, de a sok eső ellenére nagyon jól sikerült. Az eredetileg tervezett útvonalat pedig 2013-ban be is jártam egy szép túrán!

Oldal: TÚRABESZÁMOLÓ 2012. "Keleti-Alpok kör" 4. rész
PASSO - © 2008 - 2024 - passo.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat